Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyúl, kit úgy ismertek: Bombi koma. Ezt a Bombi komát úgy képzeljétek el, hogy nagy lelógó fülei, barna szőre és csillag szemei voltak.

Bombi koma kedvenc elfoglaltsága volt, hogy szabadon rohangászott az erdőben. Rótta a köröket kifulladásig. Mikor már elfáradt, elment a tóhoz lepihenni. Körülnézett és ha se farkas, se róka, se héja, se vadász nem volt a közelben, akkor lefeküdt, behunyta a szemét és sziesztázott. Így pihengetett Bombi koma minden áldott nap.

Ám egy délután, a pihenése nem volt teljesen zavartalan. Arra járt, egy gonosz, fekete medve. Meglátta Bombit. Odaosont hozzá és amíg a nyúl aludt, ő rálépett a fülére, de nem pusztán véletlenből, hanem rosszindulatú tréfából. Azon szórakozott ez a kegyetlen medve, hogy ez a szegény nyúl, hogy fájlalja a fülét. Mikor már nem ácsorgott rajta, Bombi felpattant és kikérte magának ezt a barátságtalan tréfát. A medve erre úgy pofon csapta szegényt, hogy a tó másik végéig repült.

A medve, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt az erdőben. Csakhogy ezt a Bombi koma nem akarta annyiban hagyni, hiszen úgy felbosszantotta ez a medve.- Irgum-burgum, te gonosz medve, na várj csak, majd én ellátom a bajodat!- mondta a nyúl, majd utána szökkent. Ment-ment az erdőben, de nyomát vesztette egy idő után. Dühösen járt a nyúl föl és alá, nem törődött senkivel és semmivel. Ahogy ugrándozott, útjába akadt egy farkas, de annyira dühös volt a medve tréfája miatt, hogy tudomást se vett róla. A farkas csodálkozott, hisz eddig minden nyúl riadtan elfutott előle.

• Ejnye Bombi koma, de furcsa vagy, hát meg se ijedsz az öreg farkastól?
• Tudod, most nem érek rá tőled félni, mert meg kell keresnem egy medvét, aki bántott engem! Ki kell porolnom a bundáját! Az most az első!
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött a farkas, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezte Bombi.
• Ha még csak megtréfált volna! - Majd belekezdett a farkas a mesélésbe.- Az úgy volt, hogy az a medve hozott nekem, egy szép nagy hússzeletet. Azt mondta a vadásztól kapta, ajándékba és ő ezt nekem ajándékozza barátsága jeléül. Beleharaptam jóízűen, hát nem tele rakta a medve kaviccsal? Beletört néhány fogam és azok annyira fájnak, hogy a többivel se tudok rágni. Mindennek a tetejébe, kiderült, hogy nem kapta, hanem lopta azt a húst a vadásztól, aki azt hitte én voltam a tolvaj, majd a kopói végig kergettek az erdőn.
• Akkor gyere velem! Náspángoljuk el együtt. Tudod-e innen merre ment?- A farkas gondolkodott, majd rábólintott és amíg tudta, mutatta az utat. A mocsárban aztán újra nyomát vesztették. Viszont ott volt egy kis béka, aki furcsállta, hogy farkas és nyúl nagy barátságban kószál.
• Ejnye, de furcsa páros vagytok! Nem mindennapi errefelé!- brekegte a béka.
• Egy medvét keresünk béka koma, ki bántott minket, mi pedig kiporoljuk a bundáját! Nem láttad erre?
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött a béka, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezte Bombi és a farkas.
• Ha még csak megtréfált volna! - Majd belekezdett a béka a mesélésbe.- Tudjátok ez a buta medve, amint meglátta a nagy nyelvemet, rögtön kigúnyolta. Én az elején nem törődtem vele, elengedtem a szavait és békésen vadásztam a legyekre. No de mikor ráunt a tréfákra, megragadta a nyelvemet és csomót kötött reá. Napok óta nem fogtam vele egyetlen legyet sem és beszélni is csak nehezen tudok.
• Akkor gyere velünk te is! Náspángoljuk el együtt! Tudod-e innen merre ment?- a béka gondolkodott, majd rábólintott. Mutatta az utat, ameddig tudta, aztán ismét nyomát vesztették. De egy nagy fa alatt, észrevettek egy harcost. Egy japán embert, egész pontosan egy szamurájt.
• Ejnye, de furcsa, nem mindennapi társaság vagytok!- mondta nekik a szamuráj, mikor fölébredt.
• Egy medvét keresünk nemes szamuráj, ki bántott minket, mi pedig kiporoljuk a bundáját! Nem láttad erre?
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött a szamuráj, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezték a többiek.
• Ha még csak megtréfált volna! - Majd belekezdett a szamuráj a mesélésbe.- Tudjátok, megkértem a császár lányának a kezét, de az apja azt mondta, csak akkor lehet ő az enyém, ha a legjobb harcosát legyőzöm kardvívásban. Gondoltam pihenek egyet a nagy harc előtt. Ez a medve megígérte nekem, hogy vigyáz a kardomra, míg én bóbiskolok. De ez a komisz medve, hát nem kicserélte egy játékkardra az én kardomat? Csak a párbaj előtt vettem észre a cserét. Az egész udvar rajtam nevetett. csorba esett a becsületemen! A régi kardomat ez a komisz medve egy folyóba dobta és eltűnt. Új kardot pedig nem tudtam kovácsolni, mert az esetnek híre ment és egy kovács se adott nekem helyet a műhelyében.
• Akkor gyere velünk te is! Náspángoljuk el együtt! Tudod-e innen merre ment?- a szamuráj gondolkodott, majd rábólintott. Mutatta az utat, ameddig tudta, de ismét elvesztették a nyomát. Aztán egy fa tetején egy vadászó indiánt vettek észre. Az indián észrevette őket és lemászott hozzájuk.
• Ejnye, de furcsa, nem mindennapi társaság vagytok!- mondta nekik az indián.
• Egy medvét keresünk nagy vadász, ki bántott minket, mi pedig kiporoljuk a bundáját! Nem láttad erre?
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött az indián, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezték a többiek.
• Ha még csak megtréfált volna! - Majd az indián, belekezdett a mesélésbe.- Tudjátok, a törzsemnek három szentállata volt. A róka, a bölény és a sasmadár. Egy nap, eljött a falunkba ez a medve és kikérte magának, hogy miért nem szentállat számunkra a medve is. Mi elmagyaráztuk neki, erre ő, fogta és a törzsfőnökünk tolldíszét tönkretette, majd elszökött. Azt a tolldíszt a törzsfőnök még a szellemektől kapta ajándékba, így mikor az tönkrement, elvesztettük a szellemek kegyét is. Nyilaink nem találtak célba, növényeink nem nőnek. Azért jártam erre, hogy megkeressem azt a kilenc madarat melyek tollából készítették a törzsfőnök fejdíszét. Igen ám, de egyikből sem találok egyet sem.  És már fogytán a vizem is, meg az élelmem is.
• Akkor gyere velünk te is! Náspángoljuk el együtt! Tudod-e innen merre ment?- az indián gondolkodott, majd rábólintott. Mutatta az utat, ameddig tudta, aztán ismét nyomát vesztették. Ám észrevettek egy afféle ördögfélét, egy ördögfiókát. Alig volt nagyobb, mint Bombi koma,  a bőre fekete volt, mint a szurok, na meg vörös kecskepatái és kecskeszakálla volt. Ott bosszankodott és morgott egy kőnél. Aztán ő is észrevette őket.
• Ejnye, de furcsa, nem mindennapi társaság vagytok!- mondta nekik az ördögfióka.
• Egy medvét keresünk ördög koma, ki bántott minket, mi pedig kiporoljuk a bundáját! Nem láttad erre?
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött az ördögfióka, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezték a többiek.
• Ha még csak megtréfált volna! - Majd belekezdett az ördög, a mesélésbe.- Engemet minden ördögök királya, Lucifer, felküldött ide, hogy rémítsek meg pár csíntalan kölköt, hogy ha rosszcsontok lesznek, elviszi őket az egyik ördög testvérem. Na már most ha egy ördög haza akar jutni, akko' kénporból kell egy kaput festenie egy kőre. Miután ráijesztettem ezekre a rosszcsontokra, indultam volna hazafelé. Hát ez a komisz medve nem letörölte a kaput mikor megjöttem? Tartalékot meg ugye nem hoztam, mert ki gondolta volna, hogy valaki letörli az én kis kapumat!?  Még ki is gúnyolt, majd úgy eliszkolt innét, hogy még csak megleckéztetni se tudtam! Én pedig nem tudok hogy hazamenni!
• Akkor gyere velünk te is! Náspángoljuk el együtt! Tudod-e innen merre ment?- az ördög gondolkodott, majd rábólintott. Mutatta az utat, ameddig tudta, aztán ismét nyomát vesztették. Ekkor ijesztő hangokat hallottak, mitől megrémültek. Hát egy sánta csontváz jő ki a bokrok közül, de elesik és darabokra hullik. A hat koma megszánja és összerakják. Miután megköszönte a segítséget, a csontváz is rázendített arra, amire a többiek.
• Ejnye, de furcsa, nem mindennapi társaság vagytok!- mondta nekik a csontváz.
• Egy medvét keresünk csontváz uram, ki bántott minket, mi pedig kiporoljuk a bundáját! Nem láttad erre?
• Egy medvét? Egy nagy, zömök, fekete medvét?! Irgum-burgum, az a medve!- dühöngött a csontváz, amint ezt meghallotta.
• Tán ismered? Téged is megtréfált? - kérdezték a többiek.
• Ha még csak megtréfált volna! Sőt! Ami azt illeti én akartam tréfálkozni, vele!- Majd belekezdett a csontváz a mesélésbe.- Mióta az eszemet tudom, a falu melletti erdőben éltem. Tréfa gyanánt az erre járókat, mindig megijesztem és mikor rájönnek, hogy csak tréfálok és nem bántom őket, együtt nevetünk az egészen. Hallottam, hogy ez a medve is szereti a komisz tréfákat, gondoltam őt is megvicceltem. De miután megijesztettem nem nevetett, hanem felmorgott és ellopta az egyik sípcsontomat és azóta csak sántikálok! A falubéliek már nem ijednek meg tőlem és nem velem, hanem rajtam nevetnek.
• Akkor gyere velünk te is! Náspángoljuk el együtt! Tudod-e innen merre ment?- a csontváz gondolkodott, majd rábólintott. Elvezette őket egy faluba, ahol ismét nyomát vesztették.

Az egész falu kijött rácsodálkozni a dologra. Hiszen mikor látni együtt a Bombi komát, a farkast, a békát, a szamurájt, az indiánt, az ördögfiókát és a csontvázat egy csapatként haladni, ugye? A falu legidősebb nénijének elmesélték mi járatban vannak erre.- Egyetlen medve van errefelé. Ezen az úton haladjatok végig, s meglelitek a barlangját!

Követték a néni útmutatását, majd el is érkeztek egy barlanghoz, ahol is ott ácsorgott egy medve. Hát elkezdtek haladni felé, hogy elnáspángolják, de ahogy közelebb értek, észrevették, hogy csakugyan találtak egy medvét, de ez nem az a medve. Ennek a medvének világosabb volt a szőre és jámborabb volt a tekintete. - Szervusztok, mit tehetek értetek?- kérdezte a mackó tőlük barátságosan. Ekkor a komák nevében a Bombi felszólalt- Kedves mackó, mi egy másik medvét keresünk, ki mindnyájunkkal komiszkodott és ezért szeretnénk megleckéztetni.- A mackó egyből tudta, hogy Bombi koma kire gondolhatott.- Ejnye, akkor már értem miért akart barlangot cserélni velem a fivérem. Akiről te beszélsz kedves nyúl, az a bátyám, Mogorva. Én Kedves vagyok. Biztos fáradtak vagytok. Épp ebédelni készültem, nem csatlakoznátok hozzám?- Hát szó mi szó, a komák tényleg fáradtak voltak, így elfogadták a meghívást.

Ahogy ebédeltek, mind elmondták Kedvesnek a problémájukat.- No egyet se búsuljatok barátaim! Én helyre tudom hozni, mit Mogorva elrontott.- És emígy is tett a mackó. Bombi fülét és arcát bekente kenőccsel, hogy ne fájjon, a farkas letört fogait kihúzta, hogy tudjon végre rágni, a béka nyelvét kicsomózta, a szamurájnak műhelyet adott, hogy új kardot kovácsolhasson, az indiánnak oda adta a tollgyűjteményéből azt a kilencet, amire szüksége volt, az ördögfiókának adott kénport, a csontváznak pedig fából faragott egy új sípcsontot. A komák azt se tudták örömükben, hogy hálálják meg Kedvesnek a sok jót. Kedves csak annyit felelt- Legyetek a cimboráim örökre és ma este aludjatok a barlangomban.- A komák még sokáig ettek-ittak, mulattak, nevettek, majd Kedvessel együtt, álomra hajtották a fejüket.

Másnap reggel elbúcsúztak barátjuktól és útra keltek, hogy megkeressék Mogorvát. De öt lépés után a csontváz azt mondta: barátaim, nekem fontosabb, hogy Kedvesnek viszonozzam a jót, minthogy bántsam Mogorvát.- majd elköszönt és visszafordult. De még öt lépés múlva, emígy tett az ördög is. Még öt lépés múlva így tett az indián vadász. Még öt lépés múltán így tett a szamuráj, majd még öt lépés múlva a béka és őt követte a farkas. Végül a Bombi koma felsóhajtott- Igazuk van. A barátság előrébb való, mint a bosszú.-,  majd ő is visszafordult.

Azóta a hét koma minden hónapban egyszer meglátogatja Kedvest a barlangjánál. És bár Mogorva nem lett megleckéztetve, örök életére barátok nélkül maradt és szomorú, magányos volt élete végéig.

Kedves és a hét koma pedig, azóta is boldogan mulatnak, ha meg nem haltak. Legyetek hát olyanok, mint Kedves!

Kedves olvasók! 

Az előző nap technikai gond miatt nem tudtam előre beállítani az új meséket tartalmazó posztokat, ma pedig sajnos blogon kívüli kötelezettség miatt nem volt erre időm. Ne csüggedjetek! Hamarosan visszatérek újabb mesékkel és meseparódiákkal. köszönöm a türelmet!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovácsmester, akit három gyermekkel áldott meg az ég. Két fiúval és egy kislánnyal. Utóbbit, Zsófinak hívták. Róla szól a mi mesénk is.

A legények apjuk nyomdokaiba akartak lépni. Ők is kiváló kovácsmesterek szerettek volna lenni. De a Zsófika? Hát a Zsófi az huszár akart lenni! Bolondság mi? De ő bezony, huszár akart lenni,  karddal, lóval, szép egyenruhával. Segíteni akart másoknak  katonaként.

- Ezt a szamárságot!- mondta mindig az apja.- Még hogy huszárleány? Ha a két erős fiamat nem adtam katonának, akkor majd pont a törékeny kicsi lányomat fogom odaadni, mi? Még egyszer meghallom ezt a lehetetlenséget, kiporolom a feneked!- Hát, Zsófika nem tudta magát megtagadni, úgyhogy szegény elég gyakran lett elfenekelve.

Akadt a faluban egy öreg bölcs veterán, ki ifjú korában huszártiszt volt maga is. No a fülébe jutott, hogy a Zsófika is huszár akar lenni. Először csak kuncogott rajta, mert úgy volt vele, nagy korára kinövi.  De aztán, amikor Zsófika már nagyobbacska volt, de még messze volt a felnőtt kortól, akkor az látta, ahogy Zsófi a testvéreivel kardosat játszik. Olykor pedig látta lovagolni is. Mind a karddal, mind a paripával, meglepően jól bánt fruska létére. Sőt! Jobban értett hozzájuk, mint a két bátyja! És ez bezony, szöget ütött a huszár fejében. - Talán, ez a Zsófika nem is lenne olyan rossz huszár. Huszárleány valóban ritkább, mint a huszárlegény, no de miért is ne lehetne jó huszár e lányból?- morfondírozott a huszár.

Egy nap Zsófi összegyűjtötte minden bátorságát és megkérte az öreget tanítsa. Az először nemet akart mondani az apja miatt, de végül arra jutott kár lenne egy ilyen isten adta tehetséget veszni hagyni. Kitanítja a mesterségre!  

Telt és múlt az idő, Zsófiból pedig igazi nő, s egyben huszárleány lett. Persze az apja, utóbbiról mit sem sejtett.

De engedjétek meg, hogy elkezdjek egy másik történetet is. Az ország másik végében lakott a király, annak egy tizennyolc esztendős fia és egy tizenöt esztendős lánya. Utóbbinak épp születésnapja volt. Nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletére.

Ám jaj, hát a mocsári sárkányt nem hívta el senki! Be is tört a palotába, bosszúsan, hörögve, morogva, fekete iszapos testével. Olyan volt, mint egy eleven mocsár, aminek krokodil szerű teste van!- Nem hívtál meg király Uram, ezért éjfélkor fogom és elviszem a lányodat! Soha többé nem láthatod!- Mondta őrjöngve a fenevad és mire a király fia kiránthatta volna kardját, már el is tűnt a gonosz mocsári sárkány. Hát nagyon nekiállt a búslakodásnak a király, hisz állíthatott az bármilyen csapdát, tehetett bármennyi őrt a lánya ajtaja elé, a mocsári sárkányt az nem állítja meg.- Ne búsuljon édesapám! Nekem van egy ötletem, hogy csaljuk tőrbe a mocsári sárkányt! Ha megborotválkozom és női ruhát hordok, akkor egészen olyan leszek, mint a húgom. A sárkány szeme rossz, tehát ennyi is elég, hogy megtévesszük. Erre az estére szobát cserélünk, a kardomat a húgocskám szoknyájába rejtem és mikor itt megérkezik a szörnyeteg, levágom a fenevad fejét!- A király, nagyon megörült, hogy ilyen okos fia van neki. Este, megberetválkozott, felvett egy női ruhát és szobát cserélt a testvérével. Csak ez a szeleburdi királyfi, hát nem elfelejtette a legfontosabb dolgot? Nem rakta el a kardját! Így mikor jött a sárkány, bár a hercegnőt nem vitte el, de a herceget csak elrabolta.

A király nagyon megijedt, hogy jaj a mocsári sárkány meg fogja enni az ő fiát! S ha rájön a turpisságra még a lányáért is visszajön! Gondolkodott mit tegyen. A király megvolt arról győződve, hogy nincsen legény, ki elég ügyes kardvívó ahhoz, hogy a mocsári sárkányt legyőzze. Hiszen az seregeket is képes volt elpusztítani! De az is eszébe jutott, hogyha esetleg tévedne s akadna egy legény aki képes ilyesmire, arra most van szükség! Így meghirdette a királyság első kardvívó bajnokságát. Hát ez a hír egy levélben, eljutott Zsófi mesteréhez is, aki azt mondta: No eljött a nap Zsófika! A nap, mikor megmutathatod a királynak milyen ügyes vagy! 

Zsófika készülődött az indulásra. Az apja meglátta.- Hová mész édes lányom?- kérdezte. Zsófika gondolkodott. Nem akart hazudni az apjának, de tudta, bajba kerül ha az őszintét mondja el. Így azt felelte: A király rendez egy nagy kardvívó bajnokságot! Mivel apám uram megtiltottad, hogy én magam is katonaleány legyek, úgy döntöttem elmegyek s megnézem a versenyző legényeket, hát ha találok magamnak férjet. Tudja, legalább a férjuram legyen katona, ha már én nem lehetek az! - Az apja hümmögött, morgott, gondolkodott. De elhitte neki így elengedte. 

Zsófika elindult a mesterhez, aki a nagy napra három meglepetéssel készült a leánynak. Egy gyönyörű fehér paripával, egy díszes egyenruhával, s neki adta azt a kardot, mely az ő oldalán díszelgett még a nagy csatákban. Zsófika nagyon meghatódott. Ekkor lett ő csak igazán Zsófi huszár.

Útra keltek hát. Félnap vándorlás után megérkeztek a király udvarába. A katonák nem hittek a szemüknek mikor meglátták Zsófi huszárt. Álmélkodtak, bámultak. No, a bajvívó versenyre jöttek mindenféle legények. Huszárok, lovagok. Sőt! Messzi földről szamurájfélék is érkeztek. De Zsófi huszár, mindegyikkel megvívott. Helytállott ügyesen, s legyőzte mind a legényeket. A király csak tátott szájjal bámult. Hát ő ilyen csudát még életében nem látott! Hívatta is magához a lányt s gyorsan elmondta neki, miért is rendezte a viadalt. Így a király Zsófi huszárt kérte meg, mentse meg a fiát a gonosz mocsári sárkánytól. 

Nosza, nem kellett kétszer megkérnie a királynak Zsófi huszárt, indult az magától. Csak hát, útközben jutott eszébe, hogy fogalma sincs arról, merre keresse a mocsári sárkányt. Megkérdezett hát más torzonborzokat, hátha ők tudják. De biz azok se tudták, mert az a sárkány olyannyira mogorva volt, hogy a többi szörnyeteg se szerette. De ahogy ment, talált egy mély gödröt. S abból próbált kimászni egy busó szerű valami- Segítség! nem tudok kimenni!- üvöltötte. Zsófi huszár leszállott fehér paripájáról, lenyújtotta kardját, abba megkapaszkodott a busószerű idegen, s felhúzta. A gyapjas teremtmény igazán hálás volt neki. Hálából el is mondta neki, hogy kit keres, azt hol találja!

- Ha a mocsári sárkányt keresed Zsófi huszár,  indulj el a két Grimm ösvényén, vágj át a Seuss erdőn, vágtass végig a Csukás folyón a lovaddal s annak a végiben mászd meg az Andersen hegyet. Ha látod már az Üveghegy tetejét, de még messze-messze van tőled, jó úton jársz. Na, arrafelé keresd a mocsarat!- Zsófi huszár megköszönte, útnak indult.

Elindult a két Grimm ösvényén, majd átvágott a Seuss erdőn, átvágtatott lovával a Csukás folyón és végül megmászta az Andersen hegyet. Annak a tetejéről látta már az Üveghegy csúcsát. Sőt! Látta  a mocsarat is.

A sárkány időközben hazaért mocsári búvóhelyére. Nézegette a herceget, s rájött, hogy belőle tréfát űztek. De aztán úgy gondolta, mindegy, ha asszony nincs is legalább kondérba való akad.

Na de ekkor hallani a Zsófi huszár hangját- Hé te sárkány! Mutasd a rusnya fejedet!- Hí de megharagudott ezekre a szavakra a sárkány! Olyan dühösen támad a Zsófira, éppen hogy túléli. Birokra keltek! Zsófi hiába forgatta jól a kardot, a sárkánynak nagyon kemény volt a bőre, megsebesíteni is alig tudta. De a Zsófi észrevette, hogy van egy puha pont a sárkány hasán. Ha abba beletudja döfni kardját, legyőzheti a szörnyet.

De a sárkány folyton támadott, a Zsófi meg így nem tudott gondolkodni. Jobb ötlet nem jutott eszébe, hát felfedte a keblét, hogy zavarba  hozza a sárkányt. Hát a sárkány sok szép keblet látott már életében, de annyira meglepődött, hogy belepirult a látványba és gyorsan eltakarta a szemét. Az alkalmat, Zsófi kihasználta és pocakon szúrta a bestiát. A sárkány vére, mely olyan volt, mint a fekete kátrány, elkezdett folyni. Csak folyt és folyt. De nem meghalt, hanem zsugorodott és zsugorodott, ahogy folyt ki a vére. A végére olyan pici lett, mint egy kisegér. Szégyenkezve és sikítva futott el az egérnagyságú sárkány, futott ahogy csak bírt, nehogy  Zsófi huszár eltapossa.

Zsófi visszaöltözik, majd bemegy a barlangba. Ott pirog a herceg, mert, mégis csak női ruhában van.

- Ejnye kedves megmentőm...mielőtt félreértenéd, én nem hercegnő vagyok ám. Hosszú története van ennek a gúnyának...

- Tudom én azt te herceg! No de nézzél meg jobban! Ne tévesszen meg a csodaszép egyenruhám. Hát én biz' leány vagyok!

Hát így esett, hogy Zsófi huszár mentette meg a herceget. És amint hazaértek össze is házasodtak. Az esküvőre és a lakodalomra természetesen Zsófika apja is hivatalos volt.- Éljen Zsófi huszár!- kiáltozták az emberek. A kovács nem értette ezt, de a király töviről-hegyire elmesélt neki mindent. De pipa lett az öreg! De végül nem fenekelte el a Zsófikát, hisz olyan boldog volt, hogy jó volt ránézni az orcájára.

A herceg és  Zsófi összeházasodott és boldogan éltek, míg meg nem haltak...vagy amíg el nem fenekelte őket az öreg kovács.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg, ki már abba a korba lépett, mikor illenék házasodni. A legtöbb legénynek az volt a gondja, hogy nem talál neki való leányzót. No ennek a hercegnek biz ilyen gondja nem volt. Jóképű volt, jól bánt a szavakkal, tetszett a leányoknak. Ezt a herceget hét leány is hordozta a tenyerén! A gond az volt, hogy a herceg is viszont szerette mind a hetet, szinte egyformán mindet.  De hát nem vihette mindegyiket oltár elé! Dönteni azonban, sehogy se tudott. Benne ez volt a szép, abban meg az, s rangban mind illett is hozzá.

- No de fiam! Hát már hét lány is keresi a kegyedet, oszt még nem vagy házas? Csak válasz egyet és csapjunk lakodalmat!

- Még nem lehet édesapám, mert nem egyszerű a döntés! Az egyiknek, a haja gyönyörű, a másodiknak a szeme, a harmadiknak a legformásabb a keble, a negyediknek a legszebb az éneke, az ötödiknek legédesebb a kacaja, a hatodiknak a legforróbb a csókja és a hetedik a világ legszorgosabb háziasszonya és a főztje is remek! Mind a héttel jól érzem magamat és mind a hét boldog lenne velem! Hát én immár hogyan válasszak?

- Akkor kérj segítséget az erdei druidától, a derék Nyiba mestertől! Ő biztos tud majd neked segíteni.

A fiú elindult hát Nyiba mesterhez tanácsot kérni. Mikor megérkezett, az éppen egy domb tetején pihent, mert egész nap az erdő népét gyógyította, jó druidához méltóan.

- Mi szél fújt felém, drága hercegem?

- Kedves, derék Nyiba mester, nősülnöm kellene! De hét leány felé is húz a szívem. Nem tudom eldönteni, kit válasszak, kit vigyek az oltárhoz. Tudsz nekem segíteni?

- Kedves hercegem. Őszintén belenéztél szívedbe? Annak legmélyebb, legeldugottabb részére?

- Igen, igen, hogyne, de választani nem tudok a hét leány közül akkor sem.

- Tudod, mondani szokták, nem az az igaz szerelem, ha valakivel el tudod képzelni az életed, hanem az, aki nélkül nem. Érzel így valamelyikük iránt?

- Kedves mester, ha ki tudnék emelni egyet a hét lány közül, nem fordultam volna hozzád segítségért.

- Akkor fiam talán, nem érdemes elvenni egyiket sem.

- Kérlek mester! Segíts! Apám is rágja a fülemet, a lányok is rágják a fülemet én is nősülnék már, mert úgy látom itt az ideje, nem várhatok tovább. Amúgy is mire várjak? Egy nyolcadik lányra? Az csak nehezebbé teszi a dolgokat, kedves mesterem! Kérlek segíts kedves druida, én...

- No jó, no jó, no jó. Segítek. Nem erőltetném a helyedben a dolgot, de ha így akarod, akkor legyen így! Ha nem tudsz érzelmeid alapján dönteni és a logika sem segít, döntsön a szerencse! Láttál már menyasszonyt esküvőn csokrot dobni? hasonló az ötletem!  Álljon mögéd a hét leányzó. te tegyél tizenkét lépést előre. Legyen a kezedben egy szép rózsa, dobd hátra és aki szerencsés lesz,  aki elkapja a rózsát, az legyen a feleséged.

- Köszönöm! Köszönöm!- hálálkodott a tanácsért a derék Nyibának a herceg, majd elindult, hogy megszervezzen mindent, ami másnapra kellhet neki.

No, eljött a másnap. A herceg a hét lányt odahívatja magához, elújságolja nekik, amit Nyiba mester tanácsolt. Hát úgy is tettek, a hét lány felállt egymás mellé, a herceg hátat fordított és tett tizenkét lépést. majd feldobta a rózsát. De amíg az a levegőben volt, hát egy szemtelen varjú elvitte a virágot. A herceg rárikoltott, hogy ,, Állj meg te tolvaj! Te nyüves, te tollas, te szemtelen!" majd utána rohant. Követte egyenesen be a komiszságok erdejébe.

Hát a komiszságok erdejében egy kicsit eltévedt a herceg, majd egyszer csak maga előtt találja a csúnya Paprikás Maki Banyát

Ez a banya, nagyon régen nem volt olyan csúnya, mint a többi banya. Sőt! Nagyon is szép volt réges-régen, egészen addig, amíg véletlenül nem varázsolta magát félig makivá. Onnantól kezdve ronda volt, mint a bűn! Paprikásnak meg azért nevezték, mert állandóan paprikát majszolt.

No ez a Paprikás Maki Banya meglátta a herceget, rögtön elkezdte kergetni.

- Hercegem, hercegem, de tetszel nekem te herceg! Gyere ide, hagy csókoljalak meg!

- Meg ne csókolj! Bűn rusnya vagy! Meg aztán ha gyönyörű lennél, akkor se csókolnálak meg! Kint hét szép lány várja, hogy egyiküket elvegyem feleségül!

- Oszt miért is vannak heten? Miért nem csak egy leány várja, hogy megkérd a kezét? 

- Mert...mert nem tudtam választani közülük. Az egyiknek, a haja gyönyörű, a másodiknak a szeme, a harmadiknak a legformásabb a keble, a negyediknek a legszebb az éneke, az ötödiknek legédesebb a kacaja, a hatodiknak a legforróbb a csókja és a hetedik a világ legszorgosabb háziasszonya és a főztje is remek. Mind a hét boldoggá tesz és....és sehogy se tudom kit válasszak.

- Hát én ezen tudok segíteni! Van nekem egy levesem! Egy varázsleves! Azok, kik abból esznek, eggyé válnak. Ha egy fazékból eszik a hét virágszál, virágcsokorrá fognak változni. Egy asszonyka lesz a hétből, neked pedig nem kell döntened.

- Van ilyen varázsleves? És erről nekem Nyiba mester miért nem mesélt?

- Mert a druidák nem ismerik ezt a receptet, csak mi banyák! De ha elfogadod a feltételemet, főzök neked egy kondérnyit, amit szétoszthatsz a hét asszonyka között.

- Mi a feltétele?

- Ha az új asszonyka nem fog téged szeretni, hihihi, akkor engem kell elvenned feleségül? megegyeztünk?

- Meg banyám!- mondta a herceg, hisz biztos volt benne, ha e hét lány külön-külön szereti, akkor biztos együtt, még jobban fogják.

A herceg segített a banyának megfőzni a levest. Került bele néhány átlagos dolog is, mint a répa, de a legtöbb hozzávaló, nagyon bizarr és furcsa volt. Kígyó szeme, béka nyála, babakönnye, még egy eleven kobalt kék tarantulát is beledobtak.- Te herceg, ha elengedsz, teljesítem három...- mondta volna a pók, de hiába, a hercegben már akkora volt a nősülhetnék, hogy gondolkodás nélkül beledobta az ízeltlábút a levesbe.

No elkészült a banyaleves, elment a herceg a leányokhoz. Mindegyiktől elnézést kért, amiért a rózsát elrabolta a madár és azt mondta, ez a leves jóvátétel azért, amiért a próba elhalasztódik. Hát a lányok furán néztek a levesre, fura volt a színe, a szaga. Az, amelyik a konyhában volt ügyes megkóstolta. Amilyen fura volt a kinézete és a szaga, olyan finom volt a leves. A többiek is felbátorodtak és elkezdtek enni.

Amikor befejezték, a lányok, egybeolvadtak. De nem ám egy szépséges leány lett belőlük, ahogy azt a herceg kigondolta! Hanem egy tizennégy szemű, kétszázhuszonnégy fogú szörnyeteg- A te hibád, hogy ilyen csúnya lettünk!- sírva fakadt a szörnyeteg és mielőtt a herceg makoghatott volna bármit is, a torzszülött sírva elrohant. Több se kellett a banyának, rögtön ott termett a herceg mellett.

- Az üzlet, az üzlet! Te az enyém, én a tied! Gyere babám, elviszlek a Holdig!

- De én... de én nem akarom!- de hiába sírt a herceg szája, mert a Paprikás Maki Banya már fel is ültette a seprűjére és elvitte a Holdig.

Na és ezután hogy jártak a lányok? Szerencsére az átok hét nap múlva magától elmúlt és mindegyik talált magához való derék férfit. A herceg pedig azóta is a Paprikás Maki Banyával él a Holdon, ha csak meg nem halt...de persze nem halt meg, hiszen a banya, minden héten beletuszkol egy kis "holnapisélsz" varázsgombát, így a herceg örökké a banyával fog élni.

A mese tanulsága egyszerű: vedd komolyan a lányokat, tiszteld őket, különben érted is eljön a Paprikás Maki Banya! Ha nem hiszitek, kérdezzetek meg egy lajhármakit!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű királylány. Olyan csodaszép volt, hogy a legények minden tájról jöttek neki udvarolni. Fiatal és öreg, koldus és király, okos és buta, erős és gyönge, mind-mind neki udvarolt.

Csakhogy a királylány nem hitte el magáról, milyen csodálatos szépség. Folyton azt mondogatta "én biztosan rút vagyok". Minden kérőt elkergetett, mert azt hitte csak gúnyolódnak rajta. De miért hitte azt, hogy ő csúnya? Hát mert őt még soha nem rabolta el egy sárkány!

Olvasta a régi mesekönyvekben, hogy a legszebb királylányokat mindig elrabolják a gonosz sárkányok. Ráadásul a szomszéd királyságokban élő királylányokat már mind elrabolta legalább egyszer egy sárkány!

Egy napon, a királylány megelégelte a várakozást. Az asztalra csapott, s felkiáltott: "Na majd én számon kérem ezt a goromba sárkányt! Hát hogy képzeli, hogy engem nem rabolt el? Hát azt akarja örök életemre csúfnak érezzem magamat? Na majd kap a fejére az a bestia! Ezt a szemtelenséget!" Majd elindult, hogy felkutassa a sárkányt.

A királylány ekkor még csak nem is sejtette, hogy hiába is keresi, mert bizony az ő királyságában nem élt sárkány. Csak egy opinikusz. No az olyasféle, mint a sárkány, szárnyas fenevad. Ámde tüzet okádni nem tudnak, mindig csak egy fejük van, kicsivel kisebbek.  És ami még lényeges: csőrük van, mint a madaraknak. De a legfontosabb: békeszerető népség és még a leggonoszabb opinikusz fejében sem fordul meg, hogy királylányokat raboljon. Ezt viszont a királylány nem tudta, csakhogy él egy szárnyas-pikkelyes szörnyeteg a királyság egyik sötét barlangjában. Persze, hogy sárkánynak hitte!

A királylány már bejárta az egész királyságot, hogy megtalálja a barlangot. Hosszú útja során megevett nem egy, hanem három hamuban sült pogácsát is, mire odaért, de csak megtalálta az opinikusz barlangját! Amint odaért, rögtön ordibálni kezdett!

- Hé te sárkány! Gyere ki! Gyere ki, ha mondom!

- Ki zavarja ilyenkor nyugodalmas álmomat? Ki az ki sárkánynak hisz engem?- kérdezte ásítozva az opinikusz

- Én vagyok, a királylány! Hát csúffá akarsz tenni engemet te sárkány?

- Én nem...de hát nem is vagyok...én nem vagyok sárkány, hanem opi...

- Nem érdekel mi vagy te! Te vagy a helyi szörnyeteg, tehát neked kellett volna elrabolni!

- De hát én...én nem értem, hát én azt hittem az rossz dolog....

- Az is te esztelen! De mindig a legszebb királylányokat rabolják el! Mit gondolsz, hogy érzem most magamat, hogy engem sose rabolt el senki?

- Hát én igazán nem akartalak megsérteni kedves királylány!

- Akkor tessék engem elrabolni!

- Mármint ki raboljon el?

- Hát te!

- Én? Hát én olyat nem teszek! Azt se tudom, hogyan fogjak hosszá. Meg az elveim tudod...

- Azonnal tessék engem elrabolni!- toporzékolt és hisztizett a királylány.

- Há de, há'de, há'de  én nem én olyat nem!- tiltakozott az opinikusz.

- Na megállj csak! Ha te engem nem rabolsz el most azonnal, akkor én foglak majd téged!- mondta dühösen a királylány.

- Ne tessék már tréfálni velem! Hűha hát ez...ez nem tréfál...segítség! Segítség, elrabolnak! Elrabol a királylány! Segítség, elrabol a királylány!

A királylány fogta és hátára csapta az opinikuszt. Jajveszékelt, segítségért kiáltott. No de, mind aki hallotta, ember, állat és torzonborz, csak nevetett ezen. Kuncogtak, ki magában, ki fennhangon. Azt hitte mindenki, hogy az opinikusz csak bolondozik, tréfálkozik. De szegény nem tréfált. Ám hiába kajabált, senki nem segített neki és a királylány elrabolta.

Telt és múlt az idő, mikor is feltűnt a szörnyetegeknek, hogy a társuk már jó ideje nem mutatkozott. - Hun lehet ez?- Kérdezgették egymástól, mikor is egy kis cinege röpült arra. - Hát ti torzonborz szörnyetegek, nem tudjátok?  A királylány tényleg elrabolta a komátokat! Az üveghegy tetejére cipelte s ott őrzi olyan mérgesen, amilyen mérges királylány még nem volt! - pletykálta a kismadár.

Volt ott aztán lesápadás, hitetlenkedés! Egymásra néztek a szörnyek, hát nem tudták ilyenkor mi a teendő. Gyorsan összehívták a torzonborzok tanácsát. Össze is gyűltek a fenevadak, sárkányok, óriások, egyéb szörnyűségek. A mesék és a rémtörténetek mindenféle torzonborzai.

Erőst tanakodtak, tanácskoztak, vitatkoztak, mit kéne tenni és azt a mit, hogyan is csinálják?

- Ha ennek híre megy, az egész világ a torzonborzokon fog nevetni!- mondta jajveszékelve az egyik szörnyeteg.

- Sürgősen ki kell találnunk valamit. De mit?- gondolkodott hangosan az egyik troll.

- Az is lehet, hogy a királylány függő lesz és mindegyikünket elrabol egyesével!- Morogta az egyik óriás.

- Tudom mit kell tennünk!- Mondta lelkesen egy kobold. - Ha a királylányt rabolja el egy sárkány, akkor a király felbérel egy lovagot! Tegyük hát mi is ezt! Épp a királyságban van egy lovag, ráadásul ez kóbor lovag nem a király embere! Fizessünk neki zsoldot és kérjük meg intézkedjen.

A legtöbb kreatúra nagyban helyeselt s azok akik ezt rossz ötletnek tartották csak az orruk alatt morgolódtak de elfogadták a javaslatot ők is, hisz jobb ötlet nekik se jutott eszükbe.

A kobold kék színű lángcsóvává változott, majd ezüstcsíkot hagyva maga után a lovag felé száguldott. Pikk-pakk a lovag előtt termett, aki ijedtében rögtön kardot akart rántani, ám szerencsére a kobold még az első vágás előtt bele tudott kezdeni mondandójába. - Állj meg jó lovagom, nem akarok megküzdeni veled! Sőt, a szolgálataidra van szükségem, amit busásan meg is fizetek!- Mit volt mit tenni a lovag lerakta a fegyvert s végig hallgatta a koboldot.

Hitetlenkedve s nevetve hallgatta végig a történetet, nem is nagyon hitte el, de végül csak belement az üzletbe. Felpattant lovára, s elindult az üveghegy felé. A lovag legnagyobb meglepetésére, tényleg ott volt a királylány s egy üvegből készült ketrecbe volt zárva az opinikusz.

A lovag elkezdett mosolyogni s pödörni bajuszát. Kedvére való lányka volt a királykisasszony.

- No te királylány!- mondta a lovag játékossággal és pajkossággal a hangjában- Enged el azt a fenevadat!

- Soha- felelte morcosan.

- Engedd el, különben megcsókollak!

A királylány zavarba jött, teljesen elpirult. Majd ennyit mondott:

- Mégis mit képzelsz te rólam? Nem fogok én idegennel csókolózni!

- Tán nem vagyok a kedvedre való legény?

- De...de nem ismerlek....azt se tudom ki vagy...nem foglak megcsókolni!

- Pedig én biz megcsókollak ha nem engeded szabadon azt a szörnyeteget!

Így ment egy darabig a vita, majd a lovag magához húzta a királylányt s hirtelen megcsókolta. A királylány pedig a kezdeti dac után, visszacsókolta a lovagot.

Három nap múlva, a lovag összeházasodott a királylánnyal, akinek most már teljes volt a boldogsága és az önbizalma is a helyére került. A lakodalom hét napon át tartott, s az egész királyság velük ünnepelt.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Kivéve az opinikusz, mert szegényt elfelejtették kiengedni.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zsémbes király és annak egy jóságos fia. Egy napon, levelet kaptak. De nem ám akárkitől! Magától a Szivárvány királynőtől jött a levél!

A Szivárvány királynőről az a hír járta, hogy gyönyörű és tiszta lelkű teremtés, kinek hangja elbűvöl mindenkit, aki él. Na de ugye, mit írt a levélben? Segítséget kért! Ugyanis elrabolta a Fekete báró, ki a leggonoszabb úr, kerek e világon. Fogva tartja őt legsötétebb tornya, legmagasabb fokán! Megmentőjének, még kezét s a Szivárvány királyságot is felajánlja, csak mentse ki valaki.

A jóságos királyfi amúgy is segített volna örömest, a felajánlással együtt pedig egy percig sem volt kérdés a kobakjában, hogy segítsen-e, vagy sem a bajba jutott királynőnek. Emígy szólt az apjához:- No, apám uram! Engedelmével én elindulok és megmentem a Szivárvány királynőt! Segítségünkre szorul, adjon mellém tíz vitézt s meglátja egy gyönyörű arával térek vissza!- mondta a királyfi.

- Hogyha segíteni akarsz neki, nosza rajta, te dolgod! De egyedül mész el az útra! Egy vitézem se viheted magaddal!- felelte haraggal a hangjában a király.

A királyfi, mit volt mit tenni, tudomásul vette apja szavát. Elrakott egy kardot, kis élelmet, kis vizet, felnyergelte a lovat, s már útnak is indult.

Ahogy ment, mendegélt, megérkezett a háromezer ezüstfa erdejébe. Ott volt egy folyó meg egy híd. S a hídon rajta állott egy farkas.

- Hallod-e herceg, mindjárt megeszlek!- szólalt meg morogva, vicsorítva.

- Miért tennéd ezt, farkas komám?

- Miért-miért? Mindenki tudja, hogy a herceg bántja a farkast a mesében, így én előbb eszlek meg, mint hogy te engem bánthass!

- És ha azt mondanám, most máshogy lesz a mese? Nekem meg kell mentenem egy gyönyörű királynőt, mert elrabolta a Fekete báró. Ha megmentem, ő lesz a feleségem! Az nekem fontosabb, mint hogy veled birokra kelljek. Amúgy sem akarok ártani néked. Sőt, ha átengedsz a hídon, meghívlak a lagziba!

- Ám legyen herceg. Sőt! Ha már így van, akkor segítek is neked! Mikor párbajra kelsz a Fekete báróval, ezzel az ezüstkéssel vágd le a bajsza jobb felét. Ettől elvész a báró erejének egy harmada. De a lagziba aztán hívj meg!  - A herceg azzal megköszönte a farkas segítségét, tovább ment.

Ment, mendegélt. Egyszer csak megérkezett a hétezer aranyfa erdejébe. Ott is útjába került egy folyó, azon egy híd, de azon már egy hatalmas, zöldes szürkés ogre állott.

- Hallod-e herceg, mindjárt eltaposlak!

- Miért tennéd ezt, ogre komám?

- Miért-miért? Mindenki tudja, hogy a herceg bántja az ogrét a mesében, így én előbb öllek meg, mint hogy te engem bánthass!

- És ha azt mondanám, most máshogy lesz a mese? Nekem meg kell mentenem egy gyönyörű királynőt, mert elrabolta a Fekete báró. Ha megmentem, ő lesz a feleségem! Az nekem fontosabb, mint hogy veled birokra kelljek. Amúgy sem akarok ártani néked. Sőt, ha átengedsz a hídon, meghívlak a lagziba!

- Ám legyen herceg. Sőt! Ha már így van, akkor segítek is neked! Mikor párbajra kelsz a Fekete báróval, ezzel az aranykéssel vágd le a bajsza bal felét. Ettől elvész a báró erejének egy harmada. De a lagziba aztán hívj meg!  - A herceg azzal megköszönte az ogre segítségét, tovább ment.

Ment, mendegélt. Megérkezett a tizenkétezer gyémántfa erdejébe. Ott is útjába került egy folyó, azon egy híd, de azon már egy boszorkány állott.

- Hallod-e herceg, mindjárt megátkozlak!

- Miért tennéd ezt, banya nénje?

- Miért-miért? Mindenki tudja, hogy a herceg bántja a boszorkányt a mesében, így én előbb varázsollak el, mint hogy te engem bánthass!

- És ha azt mondanám, most máshogy lesz a mese? Nekem meg kell mentenem egy gyönyörű királynőt, mert elrabolta a Fekete báró. Ha megmentem, ő lesz a feleségem! Az nekem fontosabb, mint hogy veled birokra kelljek. Amúgy sem akarok ártani néked. Sőt, ha átengedsz a hídon, meghívlak a lagziba!

- Ám legyen herceg. De ha már így van, akkor segítek is neked! Mikor párbajra kelsz a Fekete báróval, ezzel a gyémántkéssel vágd le a kecskeszakállát. Ettől odavész a báró maradék ereje is. De a lagziba aztán hívj meg! - A herceg azzal megköszönte a boszorkány segítségét, tovább ment.

Ahogy ment, az utolsó erdő legmélyén talált egy jó magas tornyot. Annak tetején egy meseszép leányzó kiáltozott segítségért. Ő volt a Szivárvány királynő. Valóban oly csodás volt, ahogy azt mesélték. Ám ekkor hirtelen a bokrok közül, egy fekete göndör hajú férfi jött elő, nagy bajusszal és kecskeszakállal. Maga a gonosz Fekete báró volt az, személyesen. - Áhá! Kard ki kard és En garde te vitéz!- kiáltott a Fekete báró.

Kardot rántott a herceg, kardot rántott a Fekete báró és egymásnak rontottak. Vívni kezdtek, párbajoztak, szikrázva csapott fém a fémnek. De ahogy párbajoztak, a herceg elővette az ezüst kést s levágta vele a báró bajszának jobb felét. A báró megtorpant de nem vonult vissza.

 Folytatták a vívást, kard összecsapott a karddal. Majd a herceg az aranykéssel levágta a bajsza másik felét is.

A báró megijedt de nem vonult vissza, folytatták, a párbajt. A herceg elővette a gyémántkést  na és azzal, a szakállától is megfosztotta a bárót. Na a báró minden ereje elszállt, s rögtön térdre rogyott.

- Könyörgöm, herceg Uram! Hagyd meg legalább életem, ha már erőmet és méltóságom elveszítettem!

- No te báró! Lásd én nem vagyok oly sötét szívű, mint te! Így három feltétellel, megbocsátok neked amiért elraboltad ezt az ártatlan teremtést, s meghagyom életedet.- mondta a királyfi.

- Hogyne, hogyne, mi lenne az?

- Az első, szabadon engeded a Szivárvány királynőt, hogy megkérhessem a kezét! A második, ha bajszod és szakállad visszanő s erődet visszanyered, a jó szolgálatába állítod!  És végül, de nem legutolsó sorban a harmadik: ha a királynő oly veszélybe keveredik, melyből jó magam nem tudom megmenteni, neked kell segítségére sietned!

- Úgy lesz hercegem, úgy lesz!

A báró bólogatott erőst, s emígy lett.  Szabadon engedte a királynőt, ki boldogan átölelte a herceget. Első pillantásra egymásba szerettek.A herceg megkérte a kezét, s ő igennel felelt, no nem csak azért, mert a levélben is megígérte, hanem azért, mert tetszett is neki a herceg.

Hazafelé, a királynő is megismerte a herceg komáit, kiktől kapta a három kést. A herceg elújságolta, hogy a Szivárvány királynő igent mondott, tavasszal lesz a lagzi, jöjjenek el!

Hazaértek a palotába. A mogorva király, életében először büszke volt a fiára. Hisz a királynő valóban olyan csudaszép volt, mint mondották. Arany volt a haja, tengerkék a szeme, a hangja kellemes és megnyugtató. Meg hát a Szivárvány királyság sem utolsó hozomány ugye.

A vén király, már csak negyed olyan mogorva volt, mint régen. Tavasszal meg is tartották a lagzit. Hetedhét országra szóló volt. Étel és ital ezernyi, s szólt a zenebona.  

Ám ekkor megjelent a három díszvendég- a farkas, az ogre, meg a banya. Hát a királyfi igen nagy örömmel fogadta őket, de a király hirtelen haragra gerjedt. - Te ilyen hitvány, alávaló haramiákkal cimborálsz? Erre neveltelek? Ti hárman tűnés a királyi udvarból! A fiamat az őrök zárják a várbörtön legsötétebb cellájába, a Szivárvány királynőt pedig nyilvánosan kivégezni!- parancsolta a király.

Emígy is lett sajnos. A három barátot elkergették, a királyfit börtönbe zárták, a királynőt pedig készítették elő a máglyaégetésre. A három koma rögtön megkereste a Fekete bárót. A bárónak addigra visszanőtt a bajsza, s ígéretét nem felejtve, elindult megmenteni a királynőt.

Már épp kivégezték volna, mikor is egy éj fekete lovon, megérkezett a báró. Gyorsan megmentette a királynőt, felültette a lovára, majd lovastul mindenestől köddé váltak.

A báró és a királynő a három baráttal az erdőben találkozott.

- Meg kell mentenünk a herceget! Báró uram, nem tudnád legyőzni a kardoddal a legényeket, kik a várat őrzik?

- Királynőm, a herceg elnyerte a tiszteletemet azzal, hogy legyőzött s a hűségemet azzal, hogy életben hagyott. Ezért nem száz de ezer vitézzel is szembeszállnék érte!- felelte a báró

- Ne olyan elhamarkodottan!- Szólalt meg a banya.- Ha a király elvette a három varázskést a hercegtől nem száz, de egy legény is elég, hogy legyőzzenek!

- Akkor ide hadsereg kell!- mondta határozottan a királynő.- Gyorsan komák, mindenki keresse fel az övéit és gyűjtsünk minél nagyobb hadsereget!

Azzal mindenki elindult lóhalálában a saját erdejébe, hogy összeboronálja az övéit.

A farkas összehívat az állatok nagygyűlését az Ezüsterdőben. Jöttek oda rókák, kutyák, macskák, baglyok, rákok, hollók, medvék, oroszlánok és minden más egyebek- Ti állatok, figyeljetek rám! Tudom, nem mind vagytok cimboráim, de most az egyszer hallgassatok meg úgy, mintha az volnék! Van egy herceg, aki a mi sorsunkkal is törődik, de őt az igazságtalan zsémbes apja börtönbe zárta! Szüksége van a mi segítségünkre! Lázadjatok állatok, lázadjatok!- kiáltott a farkas, az állatok lázadtak.

Az ogre összehívat a torzonborzok nagygyűlését az Aranyerdőben. Jöttek oda óriások, trollok, sárkányok, szörnyek, őshüllők, bestiák, mumusok és minden más egyebek- Ti torzonborzok, figyeljetek rám! Tudom, nem mind vagytok cimboráim, de most az egyszer hallgassatok meg úgy, mintha az volnék! Van egy herceg, aki a mi sorsunkkal is törődik, de őt az igazságtalan zsémbes apja börtönbe zárta. Szüksége van a mi segítségünkre! Lázadjatok torzonborzok, lázadjatok!- kiáltott az ogre, a torzonborzok lázadtak.

A banya összehívat a varázstudók nagygyűlését a Gyémánterdőben. Jöttek oda varázslók, boszorkák, tündérek, bűvészek, sámánok, és minden más egyebek- Ti varázstudorok, figyeljetek rám! Tudom, nem mind vagytok cimboráim, de most az egyszer hallgassatok meg úgy, mintha az volnék! Van egy herceg, aki a mi sorsunkkal is törődik, de őt az igazságtalan zsémbes apja börtönbe zárta. Szüksége van a mi segítségünkre! Lázadjatok varázstudorok, lázadjatok!- kiáltott a boszorkány, a varázstudorok lázadtak.

A következő pirkadatkor, megfújták a palotában a királyi  kürtöt és üvöltötték az őrszemek: Ellenség a kapuknál! Ellenség a kapuknál!

A király összeparancsolta mind az ötezer katonáját, majd kiállott a csatamezőre. Akkor látta, hogy csak a három haramia, a Fekete báró és a Szivárvány királynő áll a dombon. Nevetett a vén király.

No de akkor, megfújt a farkas egy ezüst trombitát! Háromezer állat sorakozott fel mögötte. Megfújta az ogre az aranyharsonát, s hatezer torzonborz állott fel mögötte. A boszorkány megfújta a gyémánt kürtöt s kilencezer varázstudor bukkant fel mögötte.

Ott állott a dombon együtt három ezer állat, hatezer torzonborz és kilencezer varázstudor. A király seregei félelmükben eliszkoltak, csak a száz legbátrabb és leghűségesebb katonája maradt vele. Derekasan küzdött mindenki, de a túlerő és a szokatlan ellenség bezony, együtt túl sok volt a száz vitéznek, főleg hogy a báró vezette a másik sereget.

Ádáz küzdelem volt az! Bár igaz a lázadó sereg, senki életét nem vette el, hisz a királyfi is így akarta volna! De így is volt annak a száznak sírni valója. Kinek a karja, kinek a kardja tört ripityára. Helyben hagyták a legényeket rendesen. Valamelyik sikítva menekült el a csatamezőről! Sőt, magát a királyt is rendesen megruházták. Három óra alatt vége lett a csatának. A lázadók győztek. A király seregeit szétverték, vesztett a csatában.

Ekkor a Szivárvány királynőhöz vitték a királyt, ki ráparancsolt: engedje szabadon a fiát. Így is lett. A herceg szabad lett. A király sorsát pedig a hercegre bízták. Az kis gondolkodás után emígy felelt:

- Hallja apám uram! Én csak azért is megbocsátok bűneiért! Egyfelől mert maga az apám és mind esendőek vagyunk, emberek ugye, követünk el hibákat. No de a koronát már csak elveszem és megtartjuk végre a lakodalmat! Melyre mind a királyságom, mind pedig a három erdő minden népe hivatott!

Nagy is volt az ünneplés, ezután a királyság és a három erdő népe boldogan megfért egymás mellett, a hercegből pedig igazságos és bölcs király lett. A királynő pedig hét gyermekkel áldotta meg: Vörös, Narancs, Sárga, Zöld, Kék, Ibolya és Rózsa.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Ez az eset réges-régen történt, mikor még csak tavak és folyók léteztek, sós vizű tengerek és óceánok sehol se voltak. Tudjátok,  minden hegy egykoron vulkán volt. Ám a vulkánok veszélyesek voltak, így az óriások hegyekké faragták őket, hogy senkinek se essék baja miattuk. A leghíresebb hegyfaragó óriás nem volt más, mint Hegyfaragó Rotozop.

Hegyfaragó Rotozop, volt a legtehetségesebb hegyfaragó, minden óriás között. Ő faragta ki az Északi-középhegységet, a Dunántúli-középhegységet, az Alpokot, sőt még a Mount Everestet és az Amfiteátrum-hegyet is! Azt is beszélik, hogy a legendás, mesebeli Üveghegyet is ő faragta ki. Ő faragta ki a legszebb hegyeket kerek e világon. Csakhogy éppen barátja nem volt. Az emberek féltek az óriástoktól, a többi óriás pedig féltékeny volt a tehetségére. 

Egyik napon Rotozop elégedetten, ugyanakkor fáradtan bandukolt haza a munkából, mikor is füle különös, gyönyörű hangra lett figyelmes. Csodálatos zene szólt valahonnan, olyasféle, amit azelőtt sose hallott. Megbabonázva követte a hangot, ami egyre erősödött.  Hosszú út után, megtalálta a zene forrását. Egy kislány játszott hegedűjén, egy kastély egyik tornyának százegyedik ablakán. - Gyönyörű ez a muzsika- szólalt meg szelíden az óriás. A lány először megijedt tőle.

- Jaj, kérlek óriás ne bánts engem!

- Miért akarnám bántani azt, ki ilyen gyönyörű zenével ajándékozza meg a világot? Tetszett a muzsikád.

- Köszönöm. Tényleg tetszett?

- Nagyon is! Nagy gond lenne, ha esetleg... hallgatnám még a játékodat? Oly csodálatosan bánsz a hegedűddel!

- Hűha, még soha se lelkesedett ennyire a zeném iránt!. Sőt! Itt a kastélyban sokan már unják is ahogy gyakorlok. A nevem egyébként Blanka. És a tiéd?

- Az enyém, Rotozop.

Azon az estén Rotozop és Blanka örök barátságot kötöttek. Onnantól kezdve az óriás, munkája után, elment a kastélyhoz és hallgatta Blanka hegedűjét. Utána beszélgettek, nevettek, s végül búcsút intettek egymásnak. Így ment ez hosszú évekig, még akkor is, mikor Blanka már nem kis hercegnő, hanem királynő volt. Végig nézte Rotozop, ahogy Blanka felnőtt, átvette a trónt és mikor anya lett belőle.

Évek teltek el, hegyek ezreit faragta ki az óriás és Blanka a világ minden nótáját eljátszotta. De az embereket jobban megviseli az idő múlása, mint az óriásokat. Rotozop szemében Blanka mindig is egy gyönyörű fiatal nő maradt, de haja már beőszült, arcán pedig ráncok jelezték az idő múlását. Egyik este, egy csillagos de fagyos estén, Blanka csak szomorú dalokat játszott.- Miért vagy ilyen szomorú? Miért csak bús dalokat játszol ma? Bánt valami?- kérdezte Rotozop. A királynő mosolyogva annyit felelt: Holnap már nem leszek szomorú. Rotozop nagyon furcsállta ezt, de nem szólt semmit.

Másnap arra ment a munka után, amerre szokott. De nem hallott hegedűszót.- Jó fele megyek? Eltévedtem volna? Vagy csak eltört a hegedű? Lehet az egyik húr szakadt el?- Tette fel magában ezeket a kérdéseket Hegyfaragó Rotozop. Mikor odaért, az ablakban nem Blanka fogadta, hanem az ő lánya, Bianka. Ruhája fekete volt. Arcán gyász jelei voltak, szemében könnycseppek tükröződtek.- Mi történt Bianka? Hol az anyád? Tán elfelejtette, hogy ma is találkozunk? - kérdezte Rotozop. De a lány, nem várt feleletet adott az óriásnak.- Jaj kedves óriás, anyám régóta beteg volt, csak nem akarta terhelni hatalmas szívedet ekkora teherrel. Tegnap este, végleg álomra hajtotta fejét. Meghalt.

Az óriás a bánattól nem tudott mit mondani. Elszaladt, mielőtt bárki sírni látná. Elment olyan helyre, ahol senki se láthatja gyászát. Kiért a pusztaságba, hol háromszor dühből a Földbe verte hegyfaragó csáklyáját, majd térdre rogyott és zokogott. Csak zokogott három éven át. Így gyászolta meg barátját az óriás. Az egyetlen barátját.

De Rotozop, bár nem tudott róla, gyászában is adott a Földnek. Sok delfin, cápa, sellő és miegymás lehet hálás neki. Mert az Ő sós könnyeiből születtek a tengerek és óceánok. A tengervíz pedig attól ihatatlan, hogy benne van egy szelíd óriás minden bánata.

Talán még nem hallottatok a babugeri szörnyekről. Kik ők? Micsodák azok? Elmesélem, hisz e történetem az ő hazájukról fog szólni, így ha nem tudjátok kik ők, hiába is mesélnék.

A babugerik, hosszú nyakú szörnyek, kiknek dús bundájuk van, de annyira dús az a bunda, hogy a babugerik arcát, orrát, fülét, teljesen betakarja. Ezek a hosszú nyakú, szőrös lények, valójában elégé barátságos teremtmények, de újév első napján elözönlik a városokat, táncolnak és a fiatal lányokat elfenekelik. De nem rosszból paskolják el azokat, mindezt azért teszik, hogy elősegítsék a gyermekáldást. Emlékeztek a mesékre, amik azt mondják a gyermekeket a gólya hozza? Nos, ez a mese is azért terjedt el, mert a babugerik országában rengeteg gólya van.

De manapság, nem könnyű a babugerik élete! Országukban egyik napról a másikra, kiszáradt a föld, s nem termet rajta semmi. Szegény babugerik, nagy rútság érte őket. Mégis, miféle gonosz tréfa az, hogy pont a termékenység szellemeinek meddő a földje? Se búza, se krumpli, se gyümölcs, se semmi nem termett azon. A babugerik mindent megtettek, hogy a földjük újra termékeny legyen, még egy sámánt is hívtak messzi földről, hogy járjon esőtáncot, de haj, még az sem segített!

Aztán két ifjú babugeri, egy barna és egy fehér, elhatározta, hogy világgá megy, megoldást találni a problémára. El is indultak, de hát még másnap se érik el hazájuk határát. No nem azért, mert lassúak voltak, vagy mert lusták, még csak nem is azért, mert olyan hatalmas lett volna a babugerik országa. Csak nem tudták, merre induljanak el egyáltalán.Tanácstalan bolyongtak országuk határvidékén. 

Mikor a sok vándorlást követően megpihentek, különös hangot hallottak.

- Én tudom merre menjetek!- mondta egy vidám, barátságos, de lustácska hangocska.

- Hol vagy te kedves idegen?- kérdezték a bakugerik, mert nem látták sehol senkit.

- Itt vagyok fent! Itt kapaszkodok a fa tetején!- mondta az idegen. Felnéztek és valami állatka volt ott a fán. Lassan, komótosan, lemászott hozzájuk.

- Hát te ki vagy?- kérdezte a barna.

- És mi vagy?- kérdezte a fehér.

- Én Lajcsi  vagyok, a lajhár.- mondta barátságosan a fura állatka.- Tudom kit kell keresnetek, hogy a föld újra boldogságot és elemózsiát adjon! Meg kell keresni Tölgyapót! Nem csupán egy egyszerű fa ő! Hanem nagy tudású druida és minden fáknak édesapja! Csak ő tud rajtatok segíteni! De tudjátok, szeretnék én lenni az első világjáró lajhár! Mert mi magunk nem vagyunk épp vándorló lények, de én szeretném látni az egész világot! Ha magatokkal visztek, cserébe végig mutatom majd az utat. Rendben?

- Áll az alku, Lajcsi lajhár!- mondta a barna.

- Gyere, pattanj a hátamra!- mondta a fehér.

No, ezek hárman, mennek arra, merre Lajcsi mondja. De ahogy mennek, szomorúan jön feléjük egy manó.

- Adj Isten manócska!- köszönt rá udvariasan a két babugeri és a lajhár.

- Szervusztok. Hát ti így hárman, merre mentek?

- Megkeressük Tölgyapót! Földjeinken nem terem semmi, szárazság uralkodik, csak ő segíthet.

- No ti szegény babugerik, forduljatok vissza! A manók országát is ilyesfajta átok sújtja, én is elmentem Tölgyapóhoz. Ezer aranyat ajánlottam a segítségért, de ő visszautasított. Menjetek haza ti is, mert nektek se fog segíteni!- mondta szomorúan a manó, majd ment tovább. Hát a babugerik tanácskoznak, hogy ha ennek a manónak nem segített ezer aranyért, akkor nekik se fog, hisz nincstelen mennek. De Lajcsi megnyugtatta őket, hogy menjenek tovább, mert segíteni fog, hisz olyas valamit adnak majd, mi értékesebb ezer aranynál. A babugerik hallgattak rá.

Ahogy folytatták útjukat, egy nagy, zömök, zöld színű izomkolosszus jön feléjük, kinek disznó orra és széles válla volt. Semmi kétség, egy ork jött dühösen feléjük.

- Adj Isten ork Uram!- Köszönt rá udvariasan a két babugeri és a lajhár.

- Szervusztok. Hát ti így hárman, merre mentek?

- Megkeressük Tölgyapót! Földjeinken nem terem semmi, szárazság uralkodik, csak ő segíthet!

- No ti szegény babugerik, forduljatok vissza! Az orkok országát is ilyesfajta átok sújtja, én is elmentem Tölgyapóhoz. Ezer szolgát ajánlottam a segítségért, de ő visszautasított. Menjetek haza ti is, mert nektek se fog segíteni!- mondta dühösen az ork, majd ment tovább. Hát a babugerik tanácskoznak ismét, hogy ha ennek az orknak nem segített ezer szolgáért, akkor nekik se fog, hisz nincstelen mennek. De Lajcsi megnyugtatta őket, hogy menjenek tovább, mert segíteni fog, mert mit ők adnak ajándékba értékesebb lesz ezer szolgálnál is. A babugerik hallgattak rá.

Ahogy mennek, egy hatalmas elefánt jön velük szembe, hátán pedig egy herceg, egy indiaiféle. Búsult az elefánt is és a herceg is ki a hátán ült.

- Adj Isten hercegem! Adjon Isten elefánt uram!- Köszönt rájuk udvariasan a két babugeri és a lajhár.

- Szervusztok.- mondta barátságosan az elefánt.

- Hát ti így hárman, merre mentek?- kérdezte kíváncsian a herceg.

- Megkeressük Tölgyapót. Földjeinken nem terem semmi, szárazság uralkodik, csak ő segíthet.

- No ti szegény babugerik, forduljatok vissza! A mi országunkat is ilyesfajta átok sújtja, mi is elmentünk Tölgyapóhoz. Ezer gyönyörű leányt ajánlottunk a segítségért, de ő visszautasított. Menjetek haza ti is, mert nektek se fog segíteni!- mondta felváltva a herceg és az elefánt, majd tovább mentek ők is. Hát a babugerik megint tanácskoznak, hogy ha ennek a hercegnek nem segített ezer leányért, akkor nekik se fog, hisz nincstelen mennek. De Lajcsi megnyugtatta őket, hogy menjenek tovább, mert az segíteni fog. A babugerik hallgattak rá.

Aztán végre megérkeztek Tölgyapóhoz. Ő volt a világ leghatalmasabb fája, S a törzse közepén arca volt, akárcsak az embereknek.

- Ki és mily kéréssel látogatott meg?- kérdezte szigorú hangján Tölgyapó. Ekkor Lajcsi lemászott a babugeriről és odalépett Tölgyapóhoz.

- Kedves Tölgyapó. Azért jöttük ilyen messzire te hozzád, mert a babugerik országában nem terem semmi. Kérlek, varázserőddel gyógyítsd meg a földjeiket!

- Mit ajánlasz cserébe kicsi lajhár?

- Csak ezt tudom adni cserébe.- majd odament bölcs Tölgyapóhoz és átölelte a fát.- Szeretlek és köszönöm, hogy vigyázol a természetre!  

Tölgyapó meghatódott, mert akkora szeretet és hála volt abban az egy ölelésben, melyet Tölgyapó még sose tapasztalt. Tudjátok, sok mindent meg lehet  venni pénzen és sok mindent lehet megszerezni hatalommal, de a hála és a szeretet az nem ilyen. Azok értékesebb dolgok annál. És Tölgyapó ezt tudta jól.

A lajhár ölelése, annyi szeretetet adott a bölcs Tölgyapónak, hogy nem csak a babugerik, de még a többi nemzet országát is megmentette varázserejével. A babugerik és Lajcsi, hazatértek a babugerik országába és hatalmas ünnepséget rendeztek a három vándor, kiváltképp Lajcsi tiszteletére. A babugerik pedig azóta tudják: mindig emlékeztesd szeretteidet arra, mennyire szereted őket és mennyire hálás vagy nekik.

 A termékenység szellemei még ma is ünnepelnek, ha rá nem untak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy afrikai törzs. Ennek az afrikai törzsnek, volt egy erős bajnoka, akit Chikarának hívtak.

Chikara, mikor mind halászatban, vadászatban, futásban, birkózásban célba dobásban és minden másban legyőzte az összes barátját és ismerősét a faluban, más törzsek bajnokait hívta ki. De Chikara még csak méltó ellenfelet sem talált. A többi törzs bajnokait mindenben könnyedén legyőzte.

A nagy szárazság idejére (mely minden évben egyszer volt esedékes) Chikara megismerte és legyőzte az összes bajnokot. Boldog volt egyfelől, hisz ő volt az emberiség megkérdőjelezhetetlen bajnoka. A legerősebb, leggyorsabb, legtehetségesebb ember a világon. Ugyanakkor nem volt így már semmi kihívás az életében. Ettől elkezdett unatkozni és mérhetetlenül szomorú volt. „Jaj, most mit csináljak?” sopánkodott egy kora reggel. „Az emberek közül mindenkit legyőztem. Az Istenek és szellemek pedig biztos nem vennének komolyan, és nem fogadnák el a kihívásomat. Amúgy se lennék rá méltó. De valami cél csak kellene nekem! Mit tegyek, mit, tegyek, mit tegyek?” Így sopánkodott és közben gondolkozott órákig.  Aztán elrepült a feje fölött egy madár, amitől eszébe jutott valami. „Megvan! Az állatvilág! Hát az állatvilág bajnokait nem hívtam még ki, egyetlen egy próbára sem! Hát mire várjak még? Uzsgyi, kihívni őket!” Még aznap este kihívta az őserdő és a szavanna összes állatát.

Az összeset, kivéve egyet, mert azt nem vette komolyan. Ez volt a bolhák bajnoka, Bolha Bubi.

Bolha Bubi barátai sorba jöttek dicsekedni, hogy elmeséljék ki hívta ki őket ilyen-meg olyan versenyekre. Jött Leo az oroszlánok bajnoka, Kongó a gorilla és mindenféle állatoknak a bajnokai jöttek dicsekedni Bolha Bubihoz.

Bubi csak várt és várt de sem maga Chikara, sem pedig valami hírnökféle nem jött párbajt kérni tőle. „Ez nincs rendjén!” Pufogott a bolha otthonában. „Én vagyok minden bolhagyerek példaképe! Én vagyok a bolhák bajnoka! Micsoda arcátlan dolog, hogy pont engem nem hívott ki párbajra ez a Csipava vagy mi a neve! Megkeresem és megleckéztetem!”.

A kis bolha elindult megkeresni Chikarát. Nem volt nehéz dolga, mivel Chikarának volt egy dobos barátja, Tam-Tam Dum-Dum, aki mindig dobolt, mikor Chikara legyőzött egy bajnokot. Ennek a dobnak jellegzetes és különleges hangja volt. Így ahonnan hallotta a dobot, arra ugrált a kis bolha.

Bolha Bubi odaért Chikarához. „Hé te óriás!” szólalt meg a kis bolha. Chikara először azt se tudta hova nézzen. Aztán a földön észrevette Bolha Bubit. „Mit képzelsz magadról, hogy az állatvilág minden bajnokát kihívod, csak pont engem nem?” Chikara ezen nevetett. „Majd pont te, te tudnál engem legyőzni, bármiben? Mitugrász! Nesze!” Chikara próbálta eltaposni, de a bolha időben félre ugrott majd rá Chikara lábára.

A kis bolha össze-vissza csípte Chikara lábát, majd átugrált a másik lábára is. Jobb lábról bal lábra ugrott, bal lábról jobb lábra. Chikara viszont nem mert se vakarózni, se odacsapni, nehogy bárki is megtudja, hogy egy ilyen kicsi bolhát nem tudott eltaposni az, aki az emberek (és most már az állatok) legnagyobb bajnoka. Próbálta jobbra-balra lépésekkel és furcsa mozdulatokkal lerázni magáról a bolhát.

Tam-Tam Dum-Dum, mivel azt hitte barátja győzelmi táncot jár, megpróbált a tánc ritmusa után dobolni. Chikara mozgása és Tam-Tam Dum-Dum dobolása a többi Chikara győzelmeire kíváncsi nézőnek is megtetszett. Elkezdték tehát utánozni Chikarát, és néhányan szöveget is kántáltak a dob ritmusára.

A mulatságra felfigyeltek az Istenek is. Nagyon megtetszett nekik a tánc, a dob és a bennszülöttek éneke. Nekik is kedvük lett volna táncolni. Igen ám, csak nem akarták táncukkal agyon taposni az embereket és az állatokat. De mivel kellett nekik is padló, hogy tudjanak min táncolni, ezért az égre terítettek pár felhőt padlószőnyeg gyanánt.

És ahogy az Istenek táncolni kezdtek a felhőkön, úgy esett az eső a földre.

Így Chikarának, a dühös kis Bolha Bubinak és Tam-Tam Dum-Dumnak köszönhetően, a szárazságnak abban az évben, hamarabb lett vége. És azóta táncolnak dobszóra a bennszülöttek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Réka volt az ő neve. Ezzel a kislánnyal nagy balszerencse történt. Egy sötét, szomorú napon árva lett szegényből.  A falu lakói, ama naptól fogva csak úgy emlegették: Árva Réka. Árva Réka apjának volt egy bátya. Mielőtt Réka apja meghalt volna, ágyához hívatta őt és nejét s azt mondta nekik- Ti öröklitek földemet, jószágaimat s vagyonomat halálom után. Egy dolgot kérek cserébe, hogy fogadjátok örökbe s vigyázzatok a kislányomat, Rékát. Azok bizony kapzsi emberek voltak így megígérték, a vagyonért, hogy vigyáznak rá. Réka először örült, hogy lesz hol laknia, de jaj szegény! Hamar rájött, hogy bizony csak rosszabb lett a sorsa!  

A mostohaszülei kegyetlenül bántak Árva Rékával. Állandóan szidták, verték azt a szerencsétlen gyereket! Enni nem kapott mást, mint száraz kenyeret! Minden házimunkát ő végzett a mostohái helyett, még azt is, ami nem gyereknek való munka. A többi gyerekkel pedig nem játszhatott együtt. Magányos is volt az árva Réka. 

 - Bárcsak lenne egy barátom! Egy apró barátom, kivel megoszthatnám ezt a sok terhet.- sírt egyik este a csillagoknak, mielőtt nagy nehezen álomra hajtotta fejét.

Másnap Árva Réka szokásához híven, elment az erdőbe fát gyűjteni. Ám ez alkalommal találkozott valakivel. Ő volt  Bölcs Nyiba. Réka hallott már róla, de nem hitt a létezésében, mert még sose látta.  Páran mesélték a faluban, főleg az őszsakálú nagy öregek, hogy Bölcs Nyiba egy druida, afféle erdei varázsló, ki a fák között élt és bölcsességéről volt híres. Száz betegségre tudtak gyógyírt a füvei és furulyával meg tudta táncoltatni a felhőket is! Réka gondolta, talán rajta is szívesen segít a bölcs druida.

- Kedves Nyiba mester, kérlek segíts rajtam!- mondta búsan Árva Réka

- No mi a baj? Miért kéred a segítségemet kicsi lány? Tán beteg valakid? Haldokolnak kertedben a virágaid? Vagy banyák átka sújt téged?

- Mind ezekről szó sincs Bölcs Nyiba!

- Hát akkor miért búsulsz kicsi lány?

- Azért búsulok jó uram, mert az életem csupa teher, csupa kín, s nincs kivel megosszam! Nincs egy barátom se, ki elviselhetővé tenné ezt a nyomorúságos életet! Csak egy barátot szeretnék, hogy ne legyek annyira magányos s legyen aki megvigasztal, mikor a mostoha szüleim bántanak!

Bölcs Nyiba megszánja. Segít neki.- Amikor hazamész kicsi Réka, végy egy edényi hamut. Rajzolj belőle egy macskát. Adj hozzá egy marék tücsök ciripelést, két marék álmot és három pillantásnyi reményt. Aztán hajtsd álomra a fejedet! Mire felébredsz, új barátod lesz.

A kislány megörült a segítségnek, megköszönte, majd hazament. Otthon elalvás előtt ki is próbálta Bölcs Nyiba utasításait. Hamuból rajzolt egy macskát, adott hozzá egy marék tücsök ciripelést, két marék álmot és három pillantásnyi reményt. Majd elaludt.

Aztán reggel egy különös hang ébresztette fel. Dorombolás hangja volt ez, de olyan különleges dorombolásé, mely a tücsök ciripelésre  emlékeztette és hangosabb volt, mint a mennydörgés. Mikor kinyitotta a szemét, hát ott ült egy gyönyörű, hamuszürke kiscica.

- Jó reggelt édes gazdám, jó reggelt!- nyávogta a cica.

- Ki vagy te kiscica?- kérdezte Árva Réka..

- Nem tudod ki vagyok? Én vagyok Tücsi cica, az új barátod! Veled leszek jóban-rosszban, hogy többé ne érezd magadat egyedül. Meglásd ,én leszek a legjobb barát, akit csak kívánhatsz!

A leányzó, nagyon megörült a cicának. Ő volt az első barátja és nagyon megszerette!

Tücsi, nem egy átlagos cica volt és nem csak azért, mert tudott beszélni, vagy mert hamuból és reményből született. Igazi varázsmacska volt, aki tele volt szeretettel és macska létére oly hűséges volt, hogy még néhány kutya is tanulhatott volna tőle, hát még az emberek! Árva Réka egyre többet mosolygott, kipirult az arca és boldog volt. De ez a gonosz mostohaszüleinek nem tetszett.

- Te hallod Uram! Boldog ez a lány! Há' mitől mikor egész nap dolgoztatjuk és püfföljük?

- Hallod-é asszony!? Az a fránya macska az oka!

- Macska! Te adtál annak a szerencsétlennek macskát?

- Nem én! Azt hittem te voltál olyan kelekótya, hogy adsz neki egy ilyen rusnya bestiát!

- No akkor elintézem annak a dögnek a sorsát!

Este, mikor Árva Réka már elaludt, a mostohaanyja ébren maradt. Bemasírozott Árva Réka szobájába, majd elvitte a Tücsi cicát.

- No te megátalkodott dög! Most elpusztítalak!- rikított rá a macskára az asszony.- Engem bizony nem!- Mondta gúnnyal a hangjában a macska. Azzal az asszony fogta és áthajította a kerítésen.

Tücsi a szomszédnál ért földet, ahol tizenkét éhes, öreg kutya volt. Neki is rohant volna a tizenkét kutya, de ekkor, Tücsi cica behunyta a szemét és dorombolni kezdett. A dorombolásra, megnyugodott, mind a tizenkét kutya. Annyira el voltak bűvölve, hogy már nem is akarták megenni a Tücsi cicát. Elszunyókáltak.

Reggel Árva Réka sír, zokog, hogy eltűnt a Tücsi cica. Az asszony jóízű mosollyal azt mondta:- Ott van a szomszédban!- Árva Réka rohant, majd örömittasan felkiáltott- Jé, tényleg ott van! - az asszony nem hisz a fülének, kirohan ő is, majd látja, hogy a Tücsi cica összebújva alszik a tizenkét kopóval.

A következő este is beoson Árva Réka szobájába az asszony. ismét elragadja Tücsi cicát.

- Te nyomorult bestia!- rikít az asszony- Ma tényleg elpusztítalak!- a Tücsi cica csak mosolygott. - Engem bizony nem!- mondta gúnyosan a macska.

Az asszony dühből bevágja a lángoló kemencébe a macskát. De Tücsi cica ismét behunyta a szemét és dorombolni kezdett. A lángok, szépen, lassan kialudtak.

 Reggel Árva Réka ismét sír, zokog, hogy eltűnt a Tücsi cica. Az asszony jóízű mosollyal azt mondta:- Lehet a kemencében szunyókál!- Árva Réka rohant, majd örömittasan felkiáltott- Jé, tényleg ott van! - Az asszony nem hisz a fülének, odarohan ő is, majd látja, hogy a Tücsi cica összekuporodva ott szunyókál a kemencében.

Harmadik este, megismétlődik a történet. Az asszony belopózik, majd elragadja Tücsi cicát.- No megállj! Te nyavalyás szőrcsomó, te buta állat, te,te,te, te Tücsi cica én ma éjjel tényleg elpusztítalak!- a macska csak mosolyog.- Engem bizony nem!- felel gúnyos nyávogással.

Az asszony fogja és bevágja Tücsi cicát a kútba. Tücsi cica nem ijedt meg, mert mikor a kút fenekére ért, behunyta a szemét és dorombolni kezdett. Arra járt egy öreg bácsika, aki azt meghallotta, s kihúzta a Tücsi cicát a kút mélyéről.

Reggel Árva Réka harmadjára is sír, zokog, hogy eltűnt a Tücsi cica. Az asszony jóízű mosollyal azt mondta:- Lehet a kútnál húzza a lóbőrt!- Árva Réka rohant, majd örömittasan felkiáltott- Jé, tényleg ott van! - Az asszony nem hisz a fülének, odarohan ő is, majd látja, hogy a Tücsi cica összekuporodva ott szunyókál a kút mellett, egészségesen, éppen.

Az asszony ordibálni kezd s hazáig rohan, olyan dühös volt, mint annak előtte soha senki, majd mikor hazaért akkor a dühtől puff...kipukkadt. A mostohaapja látja mi történt az asszonnyal, majd meglátja a kapuban Árva Rékát s kezében a Tücsi cicát.- Kipukkadt az asszony! Kipukkadt az asszony és ez a te hibád! - elkezdi őket kergetni egy seprűvel, mikor is  Tücsi cica ismét dorombolni kezd, s a seprű elkezdi verni a férfit. Az nagy nehezen megszabadúlt a seprűtől, majd emígy szól Árva Rékához: Hallod-é te jány? Az a macska az ördög műve! Ha itt akarsz aludni, akko' pusztítsad el, vagy kiadom az utad, mehetsz világgá! - Réka bizony nemet mondott. - Akkor kifelé! Kifelé! Kifelé! Takarodj a házamból!- ordibált az úr, majd elkergette Árva Rékát és a Tücsi cicát.

Árva Réka kimenekült a faluból. Csak akkor állt meg mikor már lábaival nem bírta tovább, s a fáradtság úrrá lett rajta. Összerogyott és ott zokogott az út szélén. Tücsi cica, hogy megvigasztalja, lehunyta a szemét és dorombolni kezdett.

Tudni kell, hogy épp arra járt négy lovas hintójával egy gróf, s annak felesége, kik bánatosak voltak, hisz évek óta várják, de hiába, nem jön a gyermek áldás. Meghallották a dorombolást, s a gróf parancsot adott a kocsisnak, hogy álljon meg ott, hol a kislány zokog. A gróf és a grófné mosolyogva Árva Rékára néznek.

- Milyen szép kislány és mily aranyos, hamuszürke kiscica! - beszélték egymás között, majd egyikőjük odaszólt Rékához- Hogy hívnak és miért zokogsz ily keservesen?

- Árva Réka a nevem. A mostohaapám pedig elkergetett a faluból!

- Ugyan, hát miért tett volna ilyesmit?

- Mert nem akartam elpusztítani az én szívemnek kedves, Tücsi cicámat.

- Tud meg én vagyok az aranygróf s ez a kedves asszony mellettem nem más, mint a feleségem,  Már régóta várjuk, de nem jön hozzánk a gyermekáldás! Az pedig mégse járja, hogy két ilyen ártatlan teremtés az erdőben szomorkodjék és fázzék! Gyertek, befogadunk titeket!

Réka alig hitt a fülének. De a gróf valóban igazat szólott. Rékát saját lányukként szerették és nevelték. Onnantól kezdve őt nem Árva Rékának, hanem Arany Rékának nevezték. A Tücsi cica pedig a család új címer állata lett. És ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.