Balga mesék könyvespolca

Balga mesék könyvespolca

A vámpír és a tündér

2019. február 15. - TonyBaritoon

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vámpír. Ez a vámpír olyan volt, mint ahogy a rém históriákban mesélnek róluk. Külleme erőt és örök ifjúságot sugárzott. Vonzó volt a hölgyek számára ura, volt a fekete mágiának és az árnyéka önálló életet élt. De csakis éjjel merészkedett ki kastélyából, nem volt tükörképe és mások vérét itta, hogy ő élhessen.

Ám egyik este történt, hogy a vámpír súlyosan megsérült, mikor denevérnek álcázva szabadon repült az éjszakában. Tudni kell, hogy eme alakjában sokkal sebezhetőbb volt. Egy dühödt bagoly támadt rá, senki se tudja miért. Oly hirtelen történt minden, hogy nem is tudta volna kivédeni a csapást. A súlyos sebek miatt visszaváltozott eredeti alakjába, de a sebek nem tűntek el és ebben a formájában is fájdalmasak voltak. Tett a vámpír pár lépést, majd a fájdalomtól elájult.

Amikor a vámpír felébredt, egy szerény vityillóban találta magát. Egy arra járó parasztfiú mentette meg életét. Ő fektette tulajdon ágyába, ápolta sebeit. - Talán nem tudod ki vagyok?- kérdezte a vámpír.- Dehogynem. Tudom, te vagy a vámpír, kitől retteg az egész falu. Viszont az életet mindenki megérdemli. legyen akármilyen is.- A vámpír ledöbbent. Nem számított rá, hogy egy ember megmenti majd az életét minden szörnyűséges hír ellenére is.  A gróf, mikor jobban lett, arannyal köszönte meg a parasztfiú fáradalmait. Majd elindult vadászni.  Azonban, most hogy látta az emberek jobbik arcát is, már nem akart a vérükön élősködni. Mindegyikben a szegény parasztfiút látta, aki megmentette az életét. Így fogadalmat tett. Megfogadta, hogy ezentúl többé nem iszik emberi vért!

A vámpír így is tett. Azonban pár hónap után úgy érezte üres az élete. Próbálta művészettel, mágiával, tudománnyal és játékokkal kitölteni a sötétséget, de semmi se használt. A vámpír sokat töprengett, hogy mi is hiányzik az életéből. Hiszen mindene megvan. Vagyon, hatalom, örök élet. Mi mást kívánhat még bárki e Földön?

Aztán rájött, hogy mióta is van ez az üresség az ő szívében. Mióta lemondott az emberi vérről. Nem is a vér hiányzott neki, nem az íze, vagy az illata. Hanem a vadászat izgalma. A küzdelem. Ugyanakkor az emberekre már nem tudott prédaként tekinteni és nem is nagyon akarta megszegni saját magának tett ígéretét. A vámpír gondolkodott, hogy mit tegyen, de sokáig semmi ötlete nem támadt. Egyik teliholdas estén azonban eszébe jutott egy apróság- Ha emberre nem is, más két lábon járóra csak vadászhatok! Biztos akad valami teremtmény az elvarázsolt erdőben.- És elindult a telihold fényénél az árnyékok hercege, hogy új áldozatra találjon.

A vámpír átkutatott minden zugot a mágikus erdőben. Fáról-fára, kőről-kőre, cserjéről-cserjére járta azt a misztikus helyet. De semmit nem talált. Mikor már épp feladta volna, egy gyönyörű, lágy dalra lett figyelmes. Követte a hangot, gondolván friss prédára lel.

Az út végén egy tóra talált, ahol egy fiatal tündér pihent éppen.- Mily kecses, finom falat. Jó lesz ez vacsorára!- Mondta mohó mosollyal a száján az árnyékok hercege. Mögé osont, szépen, lassan, halkan. Már épp készült elharapni a torkát, mikor  a tündér hirtelen megfordult és megszeppenve a szemébe nézett.

Ahogy nézte a tündér tiszta kék szemét, az a furcsa sötétség eltűnt a vámpír szívéből és egy fura, meleg, eddig ismeretlen de jó érzés vette át a helyét. A lány, a puszta tekintetével elbűvölte a vámpírt, pont úgy ahogy ő a halandó lányokat szokta. - Meg akarsz harapni?- kérdezte rémülten a tündér, aki csak babonázva nézte a vámpírt, pedig tudta, hogy jobb lenne futni.- Nem. Feltéve, ha megosztod velem bájos társaságod.- mondta az árnyék herceg mosolyogva, a tündér pedig megkönnyebbülten kacagott. Fura dolog volt köztük, mit egyik teremtmény sem tapasztalt azelőtt. 

Minden éjszaka ugyanannál a tónál találkoztak és beszélgettek. Ahogy beszélgettek, egyre jobban megszerették egymást. Egyszer csak megtörtént az első csók és rájöttek: ez az ismeretlen kellemes érzés nem más, mint a szerelem.

A vámpír a kastélyába vitte a szép tündért, hol megkérte a kezét. A tündér igent mondott. Azóta is boldogan élnek és százévente egyszer visszatérnek a tóhoz, ahol először találkoztak. Alexander és Nora (mert így hívták őket) a varázslények között is csodának számítottak. Hisz nem mindennapos párost alkottak ők ketten. De szerelmük, de amilyen hihetetlen a szerelmük, pont olyan tiszta, őszinte, erős és kitartó. 

És mikor eljött az idő, egy fiúk született. Mivel nem tudtak megegyezni, mi legyen a csöppség neve, mindkettejüktől kapott egy-egy nevet. Így lett a fiú neve: Pán Péter.  

 

A hét tengeri ördög

 

 

Réges-régen, a tengereket és óceánokat a kalózok uralták. Kegyetlen tengeri haramiák voltak, kik nem kíméltek senkit és semmit. De a kalózok között is van hét igazán ravasz, könyörtelen és veszélyes kapitány!  E kapitányok egyesítették erejüket hogy létrehozzák, a legvérszomjasabb és legerősebb kalóz flottát, amit valaha látott Poszeidón birodalma. Nem volt olyan tengerész, viking, kalóz vagy tengeri szörnyeteg, aki szembeszállhatott volna velük! Egy idő után úgy nevezték őket: A hét tengeri ördög.

De mitől is voltak különlegesek ezek az ördögök? Kezdjük talán Aranyhajú Johnatennel, aki a Fürge nyíl nevű hajó kapitánya. Ez a hajó a leggyorsabb a tengereken, egyet pislogsz és már nem is látod. Aranyhajú Johnaten, a tenger legfiatalabb kapitánya, alig tizenkilenc esztendős és azt rebesgetik, hogy már tizenkét évesen nagyszerű kapitány volt. Fogait pedig arany fogakra cserélte, hogy gazdagságát mindenki orra alá dörgölje. Az ő ötlete volt, hogy a hét ördög egy armadában egyesüljön. A második hajó kapitánya Kókusztörő Benjamin volt, aki pusztakézzel törte fel a kókuszdiókat. Azt beszélik, hogy képes volt meghajlítani az acélrudakat is! Jól megtermett, fekete bőrű legény volt, karjain hegynagyságú izmokkal!  Ő miatta lettek népszerűek a papagájok a kalózok között, ugyanis ő volt az első, kinek vállán papagáj pihent. Hajója az Árva fiú, amely a leghatalmasabb hajó a tengeren és szinte elpusztíthatatlan. Négyszer annyi ágyúja van, mint bármelyik másik hajónak a vidéken. A harmadik hajó kapitánya Kyra volt, az első női kalóz a történelemben. Gyönyörű szép volt, csábító, férfiak ezreit varázsolta el. Hogy miért lett ilyen csinos hölgy kalóz? Az apja nagy tengerész volt, Kyra pedig titokban a boszorkányok könyvét olvasgatta. Mikor az apja ezt megtudta a tengerbe vetette, de Kyra nagy szerencséjére, egy kalóz csapat megmentette az életét. Hajója a Csalfa Betty is el volt bűvölve, láthatatlanná tudott válni és az ágyúi is el voltak varázsolva, így ha mellé talált egy-egy ágyúgolyó, akkor se volt baj, hiszen a víz befagyott, vagy lángra kapott. A negyedik kapitány volt Kampókezű Jack, ki a legfélelmetesebb harcos volt a tengereken és a nők bálványa.Kezét még fiatal korábban vesztette el. Apja legértékesebb kincsét elvette egy nemes és Jack visszaakarta lopni. Ekkor vágták le a kezét, melynek helyére egy kampót tett fel s megfogadta ő lesz a legnagyobb harcos és a legrettegettebb kalóz és bosszút áll a gazdag ficsúrokon!  Az ő hajója volt a Bronzcsőrű griff, melynek egyik vitorláját az azonos nevű állat tollából szőtték. Így ha akarta, Jack hajója tudott repülni. Az ötödik kalóz félig ember, félig cápa volt egy átok miatt. Úgy hívták Dühös George. Félelmetes szörnyeteg volt, kitől saját legénysége is rettegett, csak a másik hat kapitány volt olyan bátor, hogy merjen vele koccintani. Azt is pletykálták, hogyha Dühös George legyőzött egy hajót és a kapitánya rangjához méltatlanul viselkedett, akkor George felfalta őt. Az ő hajóját, a Viharfalót, kagylókból és cápafogakból építették és ha akart, váratlanul a tenger alá merülhetett. A hatodik hajó kapitánya volt Árnyszakáll, az öreg, falábú, pocakos kalóz, kinek éj fekete volt haja is, szakálla is. Sokan nem is hinnék milyen dörzsölt zsivány, de úgy vág az esze, mint a borotva és nincs nála jobb céllövő a tengereken! Az ő hajóját más kalózok csontjából építették, így ha megtámadott egy hajót, akkor a holtak is segítettek neki a harcban. Az utolsó hajó kapitánya Tréfás Ted volt, ki imádta a mókát, a tréfát és a vicceket, de a harcot ő is komolyan vette, ha arra került sor. Azt mesélik, hogy a legénysége előző kapitánya gyűlölte őt s megvetette. Dolgoztatta éjjel és nappal. De egy nap Ted egy viccet súgott a kapitány fülébe, aki majd megfulladt a nevetéstől s végül kiesett a hajóról, úgy nevetett. A tengerbe zuhant s felfalták a cápák. Így lett Ted a kapitány.  Az ő hajója volt a Kabaré, ami különleges ágyújáról volt híres, ugyanis nem ágyúgolyót lőtt ki, hanem nevető port, ami bármely hajó legénységét megzavarta volna. Sokan nem értették, miért nem használ rendes ágyúgolyókat, de az igazság az, hogy Tréfás Ted legnagyobb fegyvere nem a hajója ágyúi voltak. Nála volt a "Tenger harsonája", mely egy trombita volt, amivel lehet irányítani a tenger erőit. Az örvényeket, sellőket és viharokat.

A tenger hét ördöge bárkivel felvette a harcot, hiszen hajóik és kapitányaik külön is félelmetesek voltak, de együtt, legyőzhetetlenek. Egyszer történt, hogy fura mód a kalózok segítségére volt szüksége a kikötő városoknak.  Egy tengeri boszorkány zaklatta rendszeresen a városokat szörnyekből álló armadájával. A hét tengeri ördög, jó pénzért cserébe, elvállalta, hogy megküzdenek a boszorkánnyal. Hét napig tartó tengeri csatát követően, felszámolták a boszorkány armadáját. Az ördögök, mint mindig, ismét győzedelmeskedtek a csatában!  A boszorkány viszont, hogy életét megtarthassa, adott a kalózoknak egy térképet. A térkép az Óperenciás-tenger közepére vezette el a a kalózokat. Itt hihetetlenül nagy kincset hagyott hátra egy törpék alkotta gépember, egy acélgólem, mely a mendemondák szerint szigetén őrzi százegy ország rég elveszett kincseit. A kalózok elfogadták a térképet. Mikor távozni készültek, a banya hátba támadta volna őket. De a kapitányok ezt sejtették és Johnatan végzett a banyával.

A hét hajó útnak indult, hogy megtalálják a szigetet. A hosszú út során, rengeteg tengeri csatába keveredtek és mikor se vihar, se ellenség nem fenyegette őket, daloltak és rumot ittak. Oly dalokat énekeltek, mellyel a hét kapitányt dicsőítették, vagy a kalóz élet szépségeiről szóltak.

A kalózok ezernyi hullámon keltek át és élelmük majdnem teljesen elfogyott, mire megtalálták a szigetet. Amikor végre megtalálták, mind a hét hajó legénységének félelem költözött a szívébe. Csak a kapitányok voltak elég bátrak, hogy a szigetre szálljanak. Úgy gondolták a kapitányok, jól is van ez így, a legénység majd ráér partra szállni, ha már megvan a zsákmány. Mind a hét kapitány kijelölte azt a matrózt, ki vigyáz a rendre, amíg távol vannak, majd egy-egy csónakkal, elhagyták hajójukat és a kapitányok a sziget felé eveztek.

Átkutatták az egész szigetet töviről-hegyire. Volt, hogy sárkánygyíkokkal kellett megbirkóznia Benjaminnak és Georgenak. Majd csontvázak támadtak rájuk, de Johnatan és Jack kardjukkal legyőzték őket. Aztán démonok kezdték el zaklatni őket, de Kyra és Tréfás Ted varázslataikkal elkergették őket. A sok küzdelem után azonban nem lett meg a kincs. Sehol sem találták. Aztán eszébe jutott Árnyszakállnak egy ötlet. A többiek nem nagyon értették a lényeget és jó magam se tudom pontosan Árnyszakáll mit eszelt ki. De akárhogy is, sikeresen megtalálta furcsa észjárásának köszönhetően a kincshez vezető utat! bementek egy rejtélyes barlang bejáratánál. Furcsa lépcsőkön és folyosókon át gyalogoltak, míg végül egy hatalmas teremben egyedül ácsorgó, hatalmas gépembert találtak. Ő volt a legendás acélgólem, kit a törpék teremtettek. Több méter magas volt, s kezében egy rettenetes pöröly pihent. - Én vagyok ennek a szigetnek az ura! Távozzatok kalózok!- Szólt a monstrum.- Nem félünk tőled, te szárazföldi, ócskavas! Mi vagyunk a Hét tengeri ördög és addig innen el nem megyünk, míg el nem vettük az összes kincsedet! - kiáltotta Jack, a többi hat kalóz pedig helyeselte.- Az én kincseimet senki nem viheti el!- szólt dühödten az acélgólem.

Kezdetét vette a küzdelem!  A gólem számtalan fegyvert vetett be a kalózok ellen. Ők heten mind máshogy, de teljes összhangban, csapatként harcoltak. Johnaten és Jack a pengéikkel használták, Kyra a varázserejét , Benjamin és Árnyszakáll pisztollyal fedezte őket, Dühös George pedig éles fogaival marcangolta a gépet, míg Tréfás Ted varázslatos trombitájával segített a többieknek.

Az óriás becsületesen és bámulatosan küzdött, számtalan cselt és eszközt vetett be, de a hét kalóz végül legyőzte és csupán egy karja maradt meg. Lábaitól és másik karjától megfosztották a harc során. A kalózok már ünnepeltek volna, de ekkor Dühös George különös szagot érzett.- Veszély jő!- Mondta torz hangján. Hatalmas két lábon járó őshüllők, egyszerűbben T-rexek vették be a termet. Szám szerint három. A kalózok meglepődtek a csapdán, de hősiesen kitartottak. Mikor úgy nézett ki, hogy a dinóklegyőzik őket, Tréfás elővette nevető porát. Ráfújta a szörnyekre, amik így elkezdtek hirtelen nevetni. A helyzetet kihasználva pedig a kalózok, győzelmet arattak a hatalmas gyíkok felett.

A kalózok örömujjongása ezúttal jogos volt. Az acélgólem titkos csapdáját is túlélték.- Miénk a kincs! Ez a bádogdoboz már nem állíthat meg minket!. mondta Benjamin.- Ne... a kincseim!- Súgta halkan a gólem. Ekkor egy vékony hangocska szólalt meg a semmiből. - Gólem! Gólem jól vagy? Gyertek gyorsan, gólemnek baja van!- a hang tulajdonosa egy pici fiú volt, aki odaszaladt gólemhez. Őt követte rengeteg másik lurkó és néhány kölyök állat. A gyerekek és a kölyök állatok körbevették gólemet. A kalózok erre nem számítottak. 

- Hát ők meg kicsodák?- kérdezte Johnatan. 

- A gyermekek kikre vigyázok. Árvák ők mind. Az ő szeretetük az én legnagyobb kincsem. 

- Mi azt hittük, hogy rubint és arany lesz itt!- mondták a kalózok. 

- Ó az emberi kapzsiság! Ha tudnátok hányan ostromolták szigetemet ilyen mihaszna csecsebecsékért!  A szeretetnél nagyobb kincs nincsen. Ez az én igazi vagyonom. - mondta a gólem, miközben a 

A kalózok furcsán érezték magukat. és nem csak azért, mert csalódtak a kincs hiánya miatt, vagy mert a banya a végén mégis átverte őket. Megsajnálták a sziget lakóit és talán életükben először, bűntudatuk volt, pedig azelőtt sohasem éreztek ilyesmit.

A hét kapitány összedugta a fejét, hogy hogyan tehetnék jóvá a dolgot. Végül megállapodtak Johnatan ötlete mellett. Az ifjú kapitány fogott egy sípot, amit Kyra elbűvölt és odaadta sziget egyik apró lakójának.- Ez egy különleges síp! Ha a szigeted bajban van, fújd meg és a hét tengeri ördög itt terem, hogy megvédje azt. Így kérünk bocsánatot mindenért.

Azóta is a Hét tengeri ördög vigyáz az Árvák szigetére az Óperenciás-tenger közepén.

Ördög pajtás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag ember. Ez a gazdag ember, nem ártott senkinek, nem volt kártékonyféle, mint a vagyonosok nagyja, csak élte az életét. De egy nap, mikor kint a kertjében pipázgatott, arra járt az ördög. Nem örült neki, de gondolta, nem furkót neveltek a szülei, hanem férfi embert, így köszönt neki. 

- Adjon isten ördög pajtás! 

- Adjon isten szegény ember? 

- Szegény ember?- horkant fel a gazdag ember.- Hát vak vagy ördög pajtás? én a gazdag ember vagyok, nem a szegény ember! 

- De az leszel! 

- Mán miért lennék, mikor vigyázok a vagyonomra és nem szórom el ostobaságokra?

- Mondom én, hogy az leszel!- Az ördög ekkor tapsolt egyet s így lett a gazdag ember, szegény ember. Az ördög kuncogott ott, a szegény ember meg nagyon dühös lett. Próbálta fülön csípni az ördögöt, de az meglógott. Bosszús volt a szegény ember nagyon. Nagyon csúffá tették. 

Sokáig tartott, míg a szegény ember megszokta, hogy ő a szegény ember, Nagyon sokat dolgozott, pedig nem dolgozott azelőtt sokat. Alig evett, pedig régen nagyokat lakomázott. De megszokta az új életét. De éppen csak megszokta, jött megint az ördög. Hát nagyon nem örült neki, haragudott rá, de nem volt furkó így köszönt neki. 

- Adjon Isten ördög pajtás! 

- Adjon isten házas ember! 

- Házas ember?- Illetődött meg a szegény ember- Te keversz engem valakivel ördög pajtás! Én vagyok az a szegény ember! 

- Mondom én, hogy házas ember leszel! 

- Ne őrjítsél már meg, hogy lennék én házas ember? Hát amikor lett volna miből enni adni az asszonynak meg a gyerekeknek akkor se voltak, há' pont most lenne mikor nem tudnám etetni őket? 

- De mondom én, hogy az leszel!- a vitát ismét tapssal zárta az ördög, így lett a szegény ember házas ember. No az ördög kuncogott, de nem bírta elkapni a házas ember, mert addigra megszökött. Bosszús volt a házas ember, hogy az ördög már megint kibabrált vele, legalábbis ekkor még úgy gondolta. 

Az asszony nagyon zsörtölődős volt a gyerekek pedig nagyon harsányak s bár gyakran gondolta a házas ember milyen jó is lenne egy kis csönd meg egy kis magány ah áznál, a gyerekek és az asszony nagyon a szívéhez nőttek. Sokkal könnyebben megszokta a házas életet, mint a szegénységet. Sokszor arra gondolt, hogy lehet az ördög ki akart babrálni vele, de valójában jót tett vele. no de telt múlt az idő és harmadjára is felbukkant az ördög. No hát a házas ember már nagyon nem szívlelte, hogy ott van, tudta, hogy valami rosszban sántikált, de nem volt furkó továbbra sem, így köszönt neki. 

- Adjon isten ördög pajtás

- Adjon Isten öreg ember! 

- Öreg ember?- kérdezett vissza a házas ember.- Ördög pajtás, te engem nagyon keversz valakivel, nem vagyok én öreg! 

- De az leszel! 

- Leszek majd hatvan meg hetven év múlva, de nem most! Hát olyan vagyok, mint aki tegnap született! 

- Mondom én, hogy az leszel! - az ördög tapsolt egyet s a házas ember így lett öreg ember. De nem csak öreg ember lett belőle, hanem 99 éves apóka lett. Az ördög kacagott. Csak amire nem számított, hogy az öreg ember is megakarja fogni, meg is fogta! Ráfektette az asztalra s elkezdte verni a sodrófával. Nagyon megruházta az ördögöt, alig tudott elmenekülni, de nagy nehezen meglógott. A pokolig meg se állt az ördög pajtás. 

Eltelt három nap, s az öreg ember, mivel már 99 éves volt, meghalt. Fölment a Mennyországba, de ott Szent Péter nem engedte be. Mint kiderült, látták fentről, hogy sokat jár arra az ördög és azt gondolták azért, mert nagy barátok az öreg emberrel. Így a pokolra került. No az öreg ember nagyon bosszús lett! Ott a pokolban a legnagyobb démon bele akarta tenni az üstbe, de az öreg embernél volt a sodrófa, így fogta és elverte a démont. jaj de megijedt az összes pokollakó az öreg embertől- No figyeljen ide az összes ördög, démon és lúdvérc! Adjátok oda azt az ördögöt, aki csúffá tett engem, különben mindegyikőtöket elverem a sodrófával!- nem is kellett több odaadták az ördögöt, no fogta, rátette a pokol legfeketébb asztalára és jajj de verte a sodrófával az ördögöt! 

- Várjál! Várjál, ne verd tovább a hátamat! Átváltozok vasalóvá és visszarepítelek az élők közé, csak pattanj a hátamra! - No az ördög vasalóvá vált, az öreg ráállott a hátára és huss, vissza is repültek az élők közé. Az asszony meg a gyerekek nagyon megörültek. Az ördög távozni akart, de az öreg ember gyorsan fülön csípte.

- No te ördög! Az asszony meg a gyerekek szívemnek kedvesek, ők maradnak, de az öregséget, meg a szegénységet  vigyed el a házamból! 

- Úgy lesz, úgy lesz! 

-  Osztán, a Szent Péternek is szóljál, hogy mi nem vagyunk cimborák, nehogy megint a Pokolban találjam magamat! mert ha én megint oda kerülök, addig foglak verni, amíg ki nem alszik a Pokol tüze! 

- De az mindörökké ég és még két napig! Jól van, jól van, szólok neki! 

Az ördög tapsolt s az asszony maradt a gyerekekkel, de az öreg, szegény ember, újra ifjú és gazdag lett. Így lett újra a gazdag ember. Azóta a gazdag ember mindig segít a szegényeken, mert volt a cipőjükben. Azóta viszont boldogan él...hacsak nem tapsolt egyet az ördög pajtás. 

Szabólegény

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szabólegény, ki magányosan éldegélt egy kis falucskában. Ennek a szabólegénynek csodálatos orgánuma volt. Valahányszor beszélni kezdett, az embereknek tátva maradt a szája, olyan szép hangja volt!

Viszont annak ellenére, hogy ilyen szépen beszélt és remek szabólegény volt, nem volt valami sok munkája. Ahogy teltek múltak az évek, a cimborák is és a rokonok is mind más faluba, vagy városba költöztek. Szétszéledtek.  Mit volt mit tenni, a szabólegényt nem kötötte a falujához se család, se komák, se szerelem, de még pénz sem, hát nem volt oka maradásra, úgy döntött világot lát. Fogta a legszebb kalapját, csomagolt néhány hamuban sült pogácsát, felvette ballonkabátját és útnak indult szerencsét próbálni. Ment, ment, mendegélt a szabólegény. Egyszer csak ugatást hall a messzeségből. Elkezdi követni a hangot, hát talál egy szép magyar vizslát, aki egy szépséges ház előtt ugat.

- Adjon isten kedves Uram- ugatta a kutya. A szabó igencsak meglepődött, hisz ki hallott már vizslát beszélni?

- Adjon isten jó vizslám! - köszönt vissza a szabólegény.- Kié ez a szépséges házikó? A gazdádé talán?

- Nincsen nékem gazdám, egyedül éldegélek itt az erdő szélén. Ez a ház az enyém, én építettem, ha hiszed, ha nem!

- Érdekes. Kedves vizslám, nincs-e szükséged szolgálóra? Ugyan szabólegény vagyok, de bármi más munkát elvégzek a ház körül, ha azt megfizeted.

- No te legény, ha tudsz egy olyan mesét, mi megríkatja eb szívemet, megfizetlek szolgálómnak.

- Egyszer volt, hol nem volt...-kezdett mesélni a szabólegény. A vizsla figyelt, tátva maradt a szája. Bársonyos mély hangja megnyugtatta, a mese maga megríkatta a kutyát.

- No te szabólegény, maradj itt, maradj itt!- kérlelte a kutya. A legény nagyon megörült, hogyne örült volna.

Innentől a legény, dolgozott a vizslának. Néha főznie, néha pedig fát vágnia, de a vizsla nem ezért tartotta meg ám a szabólegényt. Hanem azért, hogy minden este meséljen neki, míg ő álomra hatja a fejét.

Szorgosan szolgált a szabólegény, három héten keresztül, kapta is a garast és a dicséretet minden nap. De a harmadik hét utolsó napján, a harmadik órában, hazajött a vizsla a szokásos macskakergetésből, majd azt mondja a szabólegénynek:

- Kedves szabó, jól végzed a dolgod és segítőkezed bizony kéne a házamnál, de olyan jó ember vagy, hogy azt szeretném, ha neked minél jobb lenne. Van ugyanis az erdő közepén egy bagoly, az állatok orvosa, ki sokkal jobban meg tudná hálálni a szolgálataidat! Meséltem is neki rólad! Menj az erdő közepibe, ott a legmagasabb fának üvöltsd: hahó-hahó! És kikukucskál a bagoly.

A legény megköszönte, útnak indult, majd mikor megtalálta a legmagasabb fát, rögtön rázendített: Hahó!-Hahó!

Hát kidugta a fejét egy odúból egy bagoly. Körbe nézett, majd aztán le, de nem volt rajta a szemüvege, hát nem látta, hogy ki az.

- Huhú, huhú, ki ébreszti fel ilyen korán az erdő baglyát? Beteg lett a harcsa, netán a mókus?

- Dehogy is kedves bagoly, én a szabólegény vagyok, kiről a vizslától hallottál.

- Ó igen! huhú!- majd a bagoly lerepült hozzá.- Na te szabólegény, ha tudsz egy olyan mesét, mely megnevetett, szolgálómmá fogadlak.

- Hol volt, hol nem volt....- kezd bele a mesélésbe a szabólegény. A bagoly figyel rá, hangja elvarázsolja, majd felnevet.

- Maradj itt szabólegény, maradj itt!- mondta kedvesen a bagoly. Hát mit volt mit tenni? A legény, maradt.

A legény szorgosan, becsülettel szolgált a bagolynál három hónapon át. De ahogy a vizsla, úgy a bagoly is adott néha szabónak való feladatot, meg néha vágott fát, megfőzte az ebédet, de ami miatt tényleg magához fogadta a legényt, hogy minden nap meséljen neki.

De mikor eltelt  három hónap, az utolsó nap harmadik órájában, mikor is épp a sánta kis gidától jött haza a bagoly, azt mondja a legénynek:

- Kedves szabó, jól végzed a dolgod és segítőkezed bizony kéne a házamnál, de olyan jó ember vagy, hogy azt szeretném, ha neked minél jobb lenne. Van ugyanis az erdő túl szélén egy magányos, idős bácsika, kit úgy hívnak Péter bátyám. Ennek az embernek nagyobb szüksége van a szolgálatodra és jobban is megtudná hálálni néked! Meséltem is neki rólad! Indulj el hozzá!

A szabólegény megköszönte, felvette ballonkabátját és indult is Péter bátyámhoz. No, háromnapi keresgélés után, a szabólegény ráakadt az öreg remetére. Ráköszön, Péter bátyám viszonozza, majd a szabólegény elkezdi mondani ki ő, honnan jött és miért jött el Péter bátyámhoz.

- Hallod-é szabólegény? Ha tudsz olyan mesét, ami egyszer megríkat, máskor megnevettet, hát akkor szolgálómmá fogadlak!

- Hol volt, hol nem volt...- kezdi mesélni bársonyos hangján a szabólegény. Péter bátyám egyszer majd sírva fakad, másszor meg hangosan hahotázik.

-Maradj itt szabólegény, maradj itt!- mondja nyájasan Péter bátyám. Hát a szabólegényt se kellett tovább győzködni, ott maradt szolgálni.

No de Péter bátyám is amúgy volt, ahogy a vizsla, meg a bagoly! A legény szolgált szorgosan, mint szabó, néha főzött, néha fát aprított, de nem ezekért, hanem a gyönyörű mesékért marasztalta a szabólegényt.

Telt és múlt az idő. Három esztendő telt el, a legény hűséggel, becsülettel szolgált. Jó sorsa volt, panaszra nem volt oka. De mikor eltelik a három esztendő, az utolsó nap harmadik órájában, feléjük jár egy bábos egy csacsi húzta szekérrel. A szekér, tele van törött bábokkal és sír az öreg bábos. Hát a szabólegény rögtön odamegy hozzá.

- Ki vagy te idegen? És miért sírsz ilyen keservesen?

- Jaj édes komám, ha tudnád te az én bajomat...Engem Henriknek hívnak. A királyságban, ahonnét jöttem, bábmester voltam. Szórakoztattam a gyerekeket napkeltétől-napnyugtáig. De hallod komám, a királyunk egyik napról a másikra súlyos álmatlanságban szenvedett. Nem tudott aludni, ha mégis sikerült neki, akkor vagy rémálmok gyötörték, vagy olyan éberen aludt, hogy a legkisebb zajra is felébredt. A király a kialvatlanságtól goromba lett és gonosz, tán meg is bolondult, megkelefetyült és sorra halmozta az ostobábbnál ostobább gonosz parancsokat. Egy híján elpusztította minden bábomat, majd száműzött a királyságból, mert mosolyt csaltam országunk gyermekeinek arcára.

- Egyet se búsulj komám! Elkéredzkedem uramtól és meglásd, megoldom a király, s vele az ország gondját!- mondta a szabólegény. Elment hát gazdájához és meséli mi történt.

- Rajta hát, kelj útra fiú! Járj sikerrel.- mondta Péter bátyám. Könnyes búcsút vettek, majd Henrik, mutatta az utat a szabólegénynek.

Csak megérkeztek a királyságba, a szabólegény elindult a palota felé. Mikor az őrségnek mesélte miért jött, hát egyet se gondolkodtak az őrök, beengedték, mert már nekik is sok volt, ami sok volt. A király elébe megy. Köszön neki, de válaszként, félig halandzsát, félig meg bántalmakat mond a király. Gúnyolódott, szitkozódott, gorombáskodott és halállal fenyegette a szabólegényt. De ezt a szabó, mind elengedte a füle mellett és rázendített: Hol volt, hol nem volt... Ahogy mesélt a legény, a király egyre halkabb lett, végül elnémult és álomra hajtotta fejét, mert annyira szépen mesélt a szabólegény.

A király három napon át csak aludt, s mikor felkelt, kipihent volt és kedves, újra régi önmaga volt. Visszavonta a sok ostoba törvényt, mit betegen hozott, hazahívott mindenkit, kit jogtalanul elkergetett és nagy ünnepséget rendezett a szabólegénynek.  

- Édes szabólegény, halld a szavaimat! Én királynak már öreg vagyok, betegségem is jól bizonyította ezt, nincs se fiam, se lányom kire hagyhatnám az országot, így hát azt mondom, légy te ennek az országnak a királya.

A Szabólegény először szerénységből vissza akarta utasítani, de aztán csak meggyőzte a király. Így lett a szabólegény, Meseország legcsodálatosabb királya. Nagyapja helyett nagyapja volt az egész országnak.

Az ország lakói pedig ma is boldogan zengik nevét dicső királyuknak, a szabólegénynek, Gyula királynak. Gyula király, még ma is boldogan mesélne országának, ha meg nem halt volna.

 

Szabó Gyula emlékére

Vacak, a legfurcsább hangszer

 

 

Nagyon régen történt, innen messzi földön. Volt egy különc hangszerkészítő, aki görcsösen akart feltalálni egy új hangszert. Dolgozott éjjel, dolgozott nappal, de semmi eredménye nem volt munkájának. Aztán végül, csak fabrikált valamit, mit úgy nevezett: Vacak.

De a hangszerkészítő nem volt elégedett Vacakkal sem. Nem tetszett neki se a formája, se a színe, se a hangja. Így egy napon kidobta szegényt a szemeteskukába.

No de Vacak sem adta magát egykönnyen! - majd megmutatom é na készítőmnek, hogy mekkorát tévedett!- Kimászott a kukából és elment világgá, hogy találjon egy zenészt, ki tudna rajta játszani.  Ment, mendegélt, látott szebbnél-szebb országokat, de már kezdett fáradni. Éhes volt, fázott is, nem is tudott hol megpihenni.

Na de akkor volt nagy szerencséje ám Vacaknak! Mert az útjába került egy cigány fiú, aki épp tüzet rakott.

- Adjon isten, komámuram! Csatlakozhatnék-e én is a tűzhöz?

- Hogyne komám, ülj le mellém, légy a vendégem. - azzal elkezdtek falatozni, majszolgattak, majd beszédbe kezdtek.- Egyébként, miféle furcsa szerzet is vagy te?

- Hát én komám hangszer vagyok, zenészt keresek, ki tudna rajtam játszani.

- Meg ne sértődj, de hangszernek elég furcsa vagy. A hangod is elég érdekes. Amúgy jó magam is muzsikus vagyok, de nekem már van egy hangszerem, egy csodaszép hegedű.- elővette hegedűjét és gyönyörűen játszott rajta. Vacak csak lesett.- No mesélj, a te hangod is így szól-e?

- Hát komám, nem...nem ilyen lágy.

- No komám, akkor nem egymást keressük. Feküdjünk le és induljunk reggel utunkra, ki-ki maga irányába, hátha szerencsével járunk.

Elaludtak. Reggel, mikor felkeltek, búcsút intettek egymásnak és elindultak, ki erre, ki amarra. Ahogy Vacak ment tovább, útjába akadt egy másik vándor, egy öreg spanyol. Hát Vacak ezt is leszólította.

- Adjon isten, komámuram! Csatlakozhatnék-e én is a tűzhöz?

- Hogyne komám, ülj le mellém, légy a vendégem. - azzal elkezdtek falatozni, majszolgattak, majd beszédbe kezdtek.- Egyébként, miféle furcsa szerzet vagy pontosan?

- Hát én komám hangszer vagyok, zenészt keresek, ki szívesen játszana rajtam.

- Meg ne sértődj, de hangszernek elég furcsa vagy. A hangod is elég érdekes. Amúgy jó magam is muzsikus vagyok, de nekem már van egy hangszerem, egy csodaszép gitár.- Elővette gitárját és játszott rajta, még énekelt is hozzá, Vacak csak lesett .- No, a te hangod is emígy szól-e?

- Hát komám, nem...nem ilyen szenvedélyes.

- No komám, akkor nem egymást keressük. Feküdjünk le és induljunk reggel utunkra, ki-ki maga irányába, hátha szerencsével járunk.

Így lett, lefeküdtek, reggel meg ettől a komától is búcsút vett Vacak és ki-ki ment a maga útján. Sokáig mendegélt,  rengeteg tájat bejárt, aztán a sokadik nap vándorlás után egy harmadik vándor került az útjába. Egy amerikai fiú. Az is éppen tüzet rakott, Vacak rá is ráköszönt.

Adjon isten, komámuram! Csatlakozhatnék-e én is a tűzhöz?

- Hogy ne komám, ülj le mellém, légy a vendégem. - azzal elkezdtek falatozni, majszolgattak, majd beszédbe kezdtek.- Egyébként, miféle furcsa szerzet is vagy te?

- Hát én komám hangszer vagyok, zenészt keresek, ki tudna rajtam játszani.

- Meg ne sértődj, de hangszernek elég furcsa vagy. A hangod is elég érdekes. Amúgy jó magam is muzsikus vagyok, de nekem már van egy hangszerem, egy csodaszép szaxofon.- elővette szaxofonját és gyönyörűen játszott rajta. Vacak csak lesett. - No mesélj, a te hangod is így szól-e?

- Hát komám, nem...nem ilyen szépséges.

- No komám, akkor nem egymást keressük. Feküdjünk le és induljunk reggel utunkra, ki-ki maga irányába, hátha szerencsével járunk.

Hát Vacak reggel ettől a pajtástól is búcsút vett. Hej, de szomorú volt, még annál is szomorúbb. Hogy ne lett volna, mikor minden vándor visszautasította?  Magányos volt,  mikor senki se látta kicsit pityergett is,  nagyon el volt kenődve. Ahogy szomorúan folytatta vándorútját, hirtelen leszállott a köd. Vacak az orráig se látott (No nem mintha lett volna neki) Aztán furcsa dalolászást hallott. Kíváncsiságból elkezdte követni a hang irányát. Hát ott volt egy hatalmas, izmos, hófehér ember, nagy vörös szakállal. Furcsa mód, férfi létére szoknyát viselt, de mégse tűnt és egy hatalmas fát dobált vigyorogva. Mikor ez a nagy harcos elfáradt, leült és evett egy kis haggist, vagyis töltött birkagyomrot, ugyanis hazájában legismertebb költő, Burns születésnapja volt és ekképp tisztelgett előtte.

Vacak csak nézte, nézte a harcost.

- Te koma, csatlakozhatok hozzád?

- Hát hogyne csatlakozhatnál? Gyere ide!- mondta barátságosan a vörös szakállú férfi.

- Te ki vagy komám?

- Én a messzi Skót-felföld harcosa vagyok.

- És nem szokták rád is mondani...hogy furcsa vagy?

- Szokták koma, de nekem meg ők furcsák! Tudod koma, nem vagyunk egyformák s ezzel semmi baj sincsen! Mindenki másmilyen, mindenkinek más a természetes! No de mesélj, te miféle szerzet vagy? 

- Tudod én hangszer volnék...de mindenki túl furcsának talál.

- Szerintem meg nem furcsa vagy, hanem különleges.

- Tényleg?

- No komám, ha csakugyan hangszer vagy, hagy játsszak rajtad valamit!- aztán Vacakon el is kezdett zenélni az öreg skót. De olyan szépen játszott rajta, hogy olyat még nem látott a világ. Játszott rajta csataindulókat, játszott rajta balladákat, játszott rajta népdalokat, mindenfélét. Olyan szépen szót akkor Vacak, hogy ő maga se merte elhinni. - Te koma, leszel-e a hangszerem?

- Leszek hát!- mondta Vacak nagy örömmel. 

Hazavitte hát a skót az övéihez, megmutatta nekik és lássatok csodát, mind imádták Vacak muzsikáját.

Azóta már ezt  a furcsa hangszert senki sem hívja Vacaknak, hanem mindenki úgy ismeri, hogy skót duda. És így lettek a skótok és a dudák nagy barátok és ekképp lett ez a nemzeti hangszerük.

 

 

Változás a blogon

Üdv kedves mesefalók! A FaceBook oldalon már megírtam, legyen nyoma azért itt is: át fog állni a blog a napi megjelenésről a hetire. Ennek oka igen egyszerű: bár sok mesém van még régebbről, ideje megírnom az új meséket is. Ehhez viszont idő kell, hogy a meséim igényesek legyenek és ne legyenek összecsapva. Ha a régi meséimet napi szinten posztolom, akkor nem hagyok időt magamnak az írásra.  

Az új megjelenés: minden héten péntek 4 óra. 

A krumpliszakács kalandja Butaországban

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy derék szakács. Ez a szakács olyan jól tudott főzni, hogy egy időben, főzőtudományát kikiáltották a világ nyolcadik csodájának. Járt hozzá a koldustól, egészen a királyig, mindenki.

Ám egyszer nagy balszerencse érte a szakácsot! Az egyik kukta gyerekesen féltékeny lett a szakácsra és felgyújtotta a konyhát. Nincstelen lett a szakács, elment a királyhoz segítségért, de az nem tudott neki hogy segíteni, mert egy másik királlyal épp háborúban állott, kellett a hadiköltségekre a pénz. A többi tehetősebb embernek is adóznia kellett a hadiköltségek miatt, némelyikük meg hűbéresküje miatt csatába vonult. A parasztok és koldusok meg szívesen segítettek volna, de nekik máskor se volt mit aprítani a tejbe, tehát most se tudták kihúzni a szakácsot a bajból. Odaégett a háza, a pénze, a világhírű konyhája és az összes konyhai felszerelése. Csak egyetlen egy fakanalat tudott megmenteni, illetve az a ruhája volt, ami rajta volt.

Egy szó mint száz: szakácsunk nincstelen maradt, mivel nem volt ki segítsen rajta. De nem akart koldusbotra jutni semmiképp.- Barátaim, elindulok világgá, mert itt már semmim sem maradt. Éhes emberek mindenhol vannak én pedig remek szakács vagyok. Ha itt meg tudtam csinálni a szerencsémet, máshol is sikerülni fog!- Emígy búcsúzott a cimboráktól, majd útnak indult. Tudta a háború melyik határon van, hogy ne keveredjen bele egy csatába se, direkt a királyság túlsó határa felé tartott.

Ahogy mendegélt, egy Hóvirágfalu nevű helyre érkezett, ahol egy kedves öregember épp nehéz ládákat pakolt. A szakács segített neki.

- Köszönöm fiam! Az én hátam már nem bírta volna ezt a sok terhet. Kiféle, miféle vagy kedves barátom?

- Én uram a szomszéd királyság egykor híres Szakácsa vagyok. Oly régóta így beszélnek rólam, hogy a nevem is ez lett. Kendet hogy hívják?

- Tacitusz vagyok, kedves fiam.

- Hallja-é kedves Tacitusz barátom, nincs valami szállása nékem? Cserébe olyan finom vacsorát főznék, hogy soha el nem felejtené!

- Hogyne volna, ilyen derék legénynek. Gyere velem!

A szakács, kiváló vacsorát főzött Tacitusznak, aki el se hitte, hogy milyen finom vacsorát kapott.

- Életemben nem ettem még ilyen finomat!- kiáltotta Tacitusz.- Hát te csakugyan az a szakács vagy, kiről hetedhét országon beszélnek. De mesélj, miért keltél útra?

- A kuktám féltékenységében felgyújtotta a konyhámat és házamat. Nincstelen lettem, útra keltem. Nyugaton háború dúl, így kelet felé indultam el.

- Ne arra menj, derék szakács! Ott már csak Butaország van!

- Butaország? Sose hallottam róla.

- Volt nekem egy szomszédom, egy barátom, ki egyik napról a másikra, kalandvágyból útra kelt a vén fejével. Ő volt Füles Baldó. De mindig írt leveleket a kalandjairól. Hát így esett, hogy írt nekem Butaországról is. Füles Baldó azt írta, ott senki se ért a foglalkozáshoz, buta ahhoz, hogy gondolkodjék és nem is akarnak okosak lenni. Némelyik még a nevét se tudja! Olvasni meg senki se tud, de mindenki úgy tesz, mintha tudna. Butaország lakói, teljesen megkelefetyültek! Ráadásul ott sziklás a part, hajóval kikötni nem lehet, így a tengeren túli országokba se tudnál ellátogatni. Fordulj vissza, vagy maradj itt, Butaországban nem fogsz szerencsével járni.- Hát ahogy a szakács hallgatta a beszédet, erőst elgondolkodott, de aztán az is eszébe jutott, hogy lehet a butaságuk kapóra jön.

- Én azért elmegyek ebbe a bizonyos Butaországba, hátha jó is kisül belőle.

Reggel a szakács elbúcsúzott és elindult Butaországba.  Hát, épphogy átlépi a határt, látja, hogy valaki szorgosan pakolja a padokra a facsemetéket.

- Szép napot az úrnak! Mit tetszik csinálni?

- Nem látja édes fiam? Fát ültetek!

- No de a padra?

- Hát hol máshol tudnának kényelmesebben ülni a fák?

A szakács, meglepődött, nem is  kicsit, majd továbbállott. Egész Butaország furcsa volt. Volt, aki csavarokat ültetett el, hogy majd abból lesz neki csavarfája. Aztán látott néhány építészt, akik úgy fejeztek be egy házat, hogy elfelejtettek bejáratot csinálni neki. Megint másik azt hitte, hogy ha tyúk költi ki a tojást kiscsibe lesz belőle, akkor biztos, ha ember melegíti, embergyermek fog kikelni belőle.

És ezek még nem is a legcifrább dolgok voltak Butaországban. Persze attól, hogy valaki nem tud valamit, attól még nem buta, de hát nagyon úgy festett, hogy ezek az emberek semmit sem tudnak és nem is akarnak tudni. Csakhogy ennek a butaságnak köszönhetően se állatok nem voltak, se a termőföldön nem termett semmi finomság. A szakács kétségbe esett, hogy hát ő remek szakács, de semmiből főzni senki se tud. Mit csináljon? Mit tegyen?

Szerencséjére azonban a földben valamiért remekül eléldegélt egyetlen egy ehető dolog: a krumpli!

- Kedves urak, asszonyok, hát itt ez a sok krumpli, miért nem azt eszitek vagy adnátok el, cserélnétek el, más országok lakóival?

- Ugyan már, ne tréfálkozzék! Ki venne olyan zöldséget, mely mérgező?- ekkor értette meg a szakács: ez az ő szerencséje. Mert ahogy az közismert: a krumplinak a földalatti gumóját esszük meg, a tetején található bogyók ugyanis mérgezőek, szolanin van benne. Emígy védekezik a kis krumpli, nehogy lelegeljék. Na most ezek a fajankók tudták, hogy a bogyók mérgezőek, valószínű saját bőrükön tapasztalták. Utóbbira viszont nem is gondoltak, de lehet ez akkor se jutott volna eszükbe, ha okosak lettek volna!

- Na figyeljenek! Én vagyok a világ legjobb szakácsa! Olyan ügyes vagyok, hogy az én kezem alatt még a krumpli is ehetővé válik.

- Füllent  kend! Buták vagyunk, nem hiszékenyek.

- Bebizonyítom! Én most főzök krumpliból levest, azt mind megesszük és ha mindenki él s virul, önök a szolgáim lesznek és minden vagyonunk az enyém!

- Ám legyen így! De ha tévedtél és mind meghalunk, beismered, hogy nem is vagy olyan jó szakács és kukoricán fogsz térdepelni. Áll?

- Adja kend a tenyerét, mert biza' áll az alku!- hogyne állt volna, ilyen buta fogadásban se volt része még a szakácsnak. Az megfőzte a levest. Az emberek elkezdték falatozni, majd elcsodálkoztak.

- Ilyen finomat még soha nem ettem.- mondta az egyik legény tátott szájjal.

No, a szakácsnak így lett egy fél-országnyi szolgája és rengeteg hektár földje. És mivel mindenkinek megmondta, hogy mit csináljon és hogyan, már az se okozott problémát, hogy buták voltak. Hamarosan, gazdag ember lett a szakács.

De a történet itt még nem ér végett! Ugyanis Butaország kormányzója nem nézte jó szemmel ezt a huncutságot. Ez a kormányzó tulajdonképpen, olyan volt, mint más országban a király. Csak ez buta volt. Hát a kormányzót zavarta, hogy valaki gazdagabb nála. Plusz, ki a szakácsnál dolgozott az már okosabb volt jóval a kormányzónál és nem nézhette tétlenül, hogy ő lesz az utolsó buta ember az országban. Megparancsolta a katonáinak, hozzák elibe azt a szakácsot.

A szakács jött is a katonák oldalán.

- Hivatott kormányzó?

- Igen, igen,  de mától hívjál inkább szultánnak!

- És mit kíván szultánom?

- Azt beszélik, ehető dolgokat főzöl krumpliból. Igaz-é?

- Igaz, szultánom.

- Hazudsz! Vigyétek a palota legsötétebb konyhájába és csak krumplit kapjon! Semmi más zöldség ne lássa a konyhát! csak krumpli, csak krumpli, csak krumpli!

El is vitték, be is zárták, de a szakácsot ugye nem riasztotta meg semmi. ugyanis szerencséjére gumóstól kapta meg a krumplit. Csinált egy kis krumplifőzeléket.

Másnap kiengedik, a szultán eszi a jó krumplifőzeléket. Ismét hívatja.

- Ilyen finomat már rég nem ettem!- mondta dühösen a szultán.

- Akkor mi a baj, felséges szultánom?

- Először is, ma cár vagyok, másodszor az, hogy biztosan csaltál! Te kókler, te boszorkány! Vigyétek vissza és kapjon kétszer annyi burgonyát!

Mit volt mit tenni, fogták, visszavitték. Ő meg ezúttal krumplipürét csinált, jó sok vajjal.

Na ugye, jön a másnap. Kiengedik a konyhából. Jön a cár, megeszi. Hívatja a szakácsot!

- Ilyen finomat már rég nem ettem!- mondta dühösen a cár.

- Akkor mi a baj, cár uram?

- Először is, ma császár vagyok, másodszor az, hogy biztosan csaltál! Te kókler, te boszorkány! Vigyétek vissza és kapjon háromszor annyi burgonyát!

Mit volt mit tenni, visszavitték. Ezúttal sült krumplit csinált és harmadnap is megy ez a hisztéria.

- Te, te, te szakács, te bestia, te őrült! Te hazudsz! Te hazudsz! Te hazudsz! Hát te engem kiborítasz! Megkelefetyülök! Hát a krumpli az mérgező! Bebizonyítom! Bebizonyítom!- majd dühösen fogott egy csomó krumplit, levest főzött belőle és megette. Persze, ez a bolond kormányzó, hát nem beletette a bogyókat is? Köhögött, fuldoklott, lilult a feje.- Én megmondtam, én megmondtam, na ugye, hogy ugye!- ezek voltak utolsó szavai a kormányzó-szultán-cár-császárnak.

A szakácsot, bíróság elé állították. Már biztos volt abban, hogy ez a vég, kivégzik és ezúttal ő mehet a levesbe. Ám ekkor a bíró ítéletet hirdetett: Mivel a szakács hibája, hogy a kormányzó képtelen ellátni feladatkörét, mert meghalt, ezért a szakács kötelessége átvenni a kormányzó minden kötelességét és feladatait ellátni, míg az újra lábra nem bír állni!

Így a butaországi törvényeknek köszönhetően, a szakács lett Butaország új királya. Ő volt a legigazságosabb uralkodója ennek az országnak és egyben az egyetlen, amelyiknek volt egy csöppnyi esze. Itt a vége, fuss el véle! Ki nem hiszi, egyék krumplit és meglátja!

Pikó öcsém

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Ebben a kis faluban lakott egy igen kedves rokonom, Pikó öcsém.

Pikó öcsém mán évek óta gondolkodott rajta, hogy "Ejj csak el kéne egy asszony a házhoz" de valahogy sose talált magához való menyecskét. Ám egy nap, a falu legszebb jánykája, kiállott a főtérre és azt mondta: Legények, legények, jó magam is eladó sorba kerültem, ideje férjet találnom, de az nem lehet ám akárki! Csakis a leglegényebb legény lehet a párom!

No, ezután szétszéledtek a legények s mind gondolkoztak azon, hogy ez mit is jelenthet. Pikó öcsém is ekképp tett.  "A csuda vigye el, ki lehet a leglegényebb legény vajon? A legokosabb, a legvagyonosabb? " Aztán rájött, hogy csak is az lehet a leglegényebb legény, aki a legerősebb! Mi más lehet a megoldás? No de hogy bizonyítsa, hogy ő a legerősebb legény a vidéken? Ha leáll legényekkel berkózni vagy nehéz tárgyakat emelgetni, a többi falubeli is rájön mi a megoldás.

Gondolkodott hogyan mutassa meg, hogy ő a legerősebb a vidéken anélkül, hogy a többieknek is elárulná a megoldást.  Oszt rájött: úgy mutatja meg, hogy megbirkózik a medvével! Elment hát az erdőbe. Az erdőben volt egy barlang, ott aludt a medve. Pikó elkezdett üvöltözni. - Te medve, gyere ki, mer' gyere ki ha mondom!

A medve felébredt, kicammogott barlangja elé.

- Mit csinálsz itt Pikó öcsém?- kérdezte a medve ásítozva

- No te medve! A legszebb jány a faluban kijelentette, hogy a leglegényebb legényhez megy hozzá feleségül. Én meg be akarom bizonyítani, hogy én vagyok az! Ezért gyüttem ide, hogy birokra kelljek veled, majd elvigyem a bundádat neki! No te birokra, birokra te medve!

A medve döbbenten nézett, majd egy jót kacagott Pikó öcsémen.  De abba hagyta a nevetést, mert eszébe jutott valami: még  Pikó öcsém se lehet olyan ostoba, hogy csak úgy birokra kelljen egy medvével! Biztosan van valami csapda, vagy rafinéria a dologban, mivel legyőzheti őt! Aztán milyen szégyen lenne ha mindenki azon nevetne a faluban meg az erdőben, hogy Pikó öcsém, elbánt a medvével.

- No, nem rosszból Pikó öcsém, mer' én birokra kelnék veled, de nem az a leglegényebb legény, aki lebirkózza a medvét!

- Há' akko' ki?

- Az a leglegényebb, aki lebirkózza az ürdögöt!

- No azt, hol lakik az az ürdög?

- Bent az erdő mélyén, van egy feneketlen lyuk. Az vezet a pokolba. Ha abba beleordítasz, előjön az ürdög!

Pikó megköszönte a segítséget, a medve visszacammogott barlangjába, ő meg elindult megkeresni a feneketlen lyukat.

Ment, mendegélt egyre beljebb ment az erdőben, mikor is megtalálta végre amit keresett. Szó mi szó, nem mondott butaságot a medve. Valóban feneketlen volt a lyuk. Pikó öcsém odahajolt, s beleordított: Te ürdög, gyere fel, mer' gyere fel ha mondom!

A lyukból hirtelen tűz tört elő, Pikó öcsém hátra hőkölt. Ám össze is szedte magát, mert a tűzből előjött a vörös bőrű ördög, hatalmas szarvakkal a fején.

- Mit csinálsz itt Pikó öcsém?- kérdezte némi haraggal a hangjában az ürdög

- No te ürdög! A legszebb jány a faluban kijelentette, hogy a leglegényebb legényhez megy hozzá feleségül! Én meg be akarom bizonyítani, hogy én vagyok az! Ezért gyüttem ide, hogy birokra kelljek veled, majd letörjem a szarvadat s elvigyem neki ajándékba! No te birokra, birokra te ürdög!

Az ürdög az pont úgy volt vele, mint a medve. Először döbbenten nézett.  Majd jóízűen kacagott,  majd elhallgatott. Neki is az jutott az eszébe, hogy még Pikó sem lehet olyan együgyű, hogy kihívja az ürdögöt berkózni hacsak nincsen valami titkos fegyvere, vagy valami trükk a tarsolyában. Még az is megfordult a nagy vörös fejében, hogy esetleg az angyalok védelmezik Pikót. Oszt micsoda szégyen lenne ha faluban meg a pokolban azon kuncognának, Pikó öcsém hogy elbánt az ürdöggel.

- No, nem rosszból Pikó öcsém, mer' én birokra kelnék veled, de nem az a leglegényebb legény, aki megbirkózik az ürdöggel!

- Há' akko' ki?

- Az a leglegényebb, aki megbirkózik a sárkánnyal!  

- No azt, hol lakik az a sárkány?

- Az erdő északi határán van egy hatalmas hegy. S a hegynek tetején van a fekete vár, no annak legmagasabb tornyán lakik az öreg tűzokádó!

Se szó se beszéd, az ürdög egyszer csak kacarászva eltűnt. Pikó meg se tudta köszönni a jó tanácsot, hát mit volt mit tenni alapon, elindult észak felé.

Ment, mendegélt és egyszer csak látja a hegyet, amiről az ürdög beszélt. Nagy nehezen fölmászott a tetejére. Meg is találta a sárkány éj fekete kastélyát. Hát Pikó öcsém dörömböl a kapun. - Te sárkány, gyere le mer' gyere le ha mondom!

A sárkány három fejével kinézett a legmagasabb torony ablakán. Mikor látta, hogy Pikó öcsém az, gondolta akkor ki se nyitja a kaput csak egyszerűen leszáll elé. Így is lett, a sárkány széttárta hatalmas szárnyait és leszállott Pikó elé, aki még a medvénél, meg az ürdögnél még egészen bátor volt, de most, mintha a félelem lett volna úrrá rajta.

- Mit csinálsz itt Pikó öcsém?- kérdezte a sárkány őszinte kíváncsisággal.

- Te... te sárkány...- kezdett bele szokásos mondókájába, azonban most nem olyan harsányan, hanem olyan félénken, alig mert megszólalni -  A legszebb jány a faluban kijelentette, hogy a leglegényebb legényhez megy hozzá feleségül. Én meg be akarom bizonyítani, hogy én vagyok az! Ezért gyüttem ide, hogy birokra kelljek veled...

A sárkány bezzeg nem lepődött meg mint a medve, meg az ürdög. Egyből elkezdett öblösen nevetni mély rettentő hangján. Majd mikor abba hagyta, azt mondta- No akkor birokra te, birokra!- a sárkány elkezdte csattogtatni a három állát, dübörgött a lábaival, csapkodott a szárnyaival s közben végig tüzet okádott, füstöt pöfékelve orrából!, mind a három fejével!

Hát a Pikó? Az erre úgy összegömbölyödött, hogy alig lehetett volna látni, ha a félelemtől nem reszketett volna annyira, mint a nyárfalevél. Rettegett a sárkány haragjától. A szárnyas rettenet, mikor ezt meglátta ismét kacagni kezdett. Egy kicsit meg is sajnálta őt s az jutott eszébe, miért is ne segítse Pikó öcsémet méghozzá úgy, hogy neki is jó legyen?

- No jól figyelj Pikó öcsém! Ne rettegj, nincsen okod rá. Tudod az az igazság, hogy minden héten zaklatnak engem különböző lovagok és egyéb más páncélos vitézek. Oda adom neked az egyik régen kihullott fogamat. Meséld azt, hogy leberkóztad a sárkányt, hogy a jány beléd szeressen. Cserébe csak annyit kérek, úgy meséld a történetet, hogy nem csupán legyőztél, de szörnyet is haltam, azért, hogy engem többé senki emberfia ne zaklasson a hegyemen!

Pikó öcsém megörült, hogy ne örült volna? Táncolt örömében, dalolászott és persze megígérte a sárkánynak, hogy ha rajta múlik senki többé nem zaklatja majd! Szaladt le a hegyről, meg sem állt a faluig, ahol mindenki hősnek kezelte hazug történetei után.  A jánykának akarta adni a fogat azonban ő azt nem fogadta el.

- De te leány, há' ez szerelmem jelképe! Meg a bizonyíték, hogy én vagyok a leglegényebb legény!

- Ó az biza nem te vagy!

- De láthatod, olyan erős vagyok, hogy még a sárkányt is leberkóztam!

- Csakhogy nem az a leglegényebb legény az, amelyik  a legerősebb.

- Akko' melyik? A leggazdagabb? A legokosabb?  A legszerencsésebb? A legkövérebb? A legszőrösebb? 

- Nem, nem. Az a leglegényebb legény, amelyik a legfigyelmesebb. Akinek szíve telve van szeretettel s szerelmére úgy vigyáz, mintha a legtörékenyebb, legértékesebb drágakő lenne. Ki meghallgatja mindig kedvesét, s nehéz időkben kiáll érte! Aki sose felejti el a kedvese számára fontos dolgokat. Na az a leglegényebb legény!

Erőst rácsodálkozott Pikó a válaszra. Szerintem sejtitek, hogy nem Pikó öcsémet választotta a leányzó, hisz biza ő nem ilyen volt. Persze idővel Pikó belátta, hogy a jánykának igaza vót, s egy másik menyecskével, kivel Pikó így tudott bánni, megtalálta a boldogságot. Persze ez már egy másik történet.

A negyvenhetedik ronin

 

 

Mielőtt az én mesémbe kezdek, meg kell kérdezzem: ismeritek-e a csúsingura történetét? Nem? Akkor az én történetem előtt, hagy meséljem el ezt az ősi japán történetet is, amely a becsületről és a hűségről szólt.

Sok-sok évvel ezelőtt, élt egy japán harcos, kit úgy ismertek, Asaro Naganori a negyvenhét szamuráj ura. Ő volt Akó daimjója és egyben a japán császár, más néven sógun hűbérese. Ez a sógun egy napon különös feladattal bízta meg Asarot. Méghozzá azzal, hogy ő fogadja a kiotói császári udvar küldöttségét a sógun palotájában. A feladatra egy látszólag kedves, ám valójában kapzsi ceremónia mester, Kira készítette volna fel. A felkészülés ment is rendesen, csakhogy Kira kevesellte Asaro ajándékait, így bosszúból rossz etikett alapokat tanított neki.

Asaro a fogadás estéjén kellemetlen helyzetbe hozta magát, lejáratta személyét a küldöttség előtt és meg is sértette őket. A rossz tanácsok miatt életében először, kudarcot vallott. Éppen ezért dühében kardot rántott Kirára. Igen ám, de a palotában tilos volt kirántani a kardot, így Asarot megbüntették. Asaronak szeppokut kellett végrehajtania, ismertebb nevén harakirit. Ez egy rituális öngyilkosság, amit akkor kellett végrehajtania egy szamurájnak, ha vissza akarta szerezni elvesztett becsületét és nem akart szégyent hozni családjára. Asaro meghalt és negyvenhét szamurája földönfutó lett, vagyis ronin.

Azonban Óisi Josio, a roninok között a legnagyobb, negyvenhat földnélküli szamuráj társával együtt két éven át tervezte a bosszút. Két évvel később megtámadták Kira testőrségét, a kapzsi ceremónia mesternek levágták a fejét, majd odatették egykori mesterük sírjára. Az eset után, mivel a negyvenhét ronin tudta, hogy bűnt követtek el még akkor is, ha tettük jogos bosszú volt, átadták magukat a hatóságoknak, elfogadván sorsukat. A roninok büntetése pedig, ugyanúgy harakiri volt, mint mesterüknek.

Itt ér véget a csúsingura története és itt kezdődik a miénk. Ugyanis az én történetem a negyvenhetedik roninról szól, Yuki-Okamáról, kit magyar nyelven hívjunk egyszerűen úgy: Hófarkas. Ő egy albínóféle ember volt, tehát vörös szemű, hófehér hajjal és bőrrel. Fekete és szürke színekben pompázó kimonót viselt és egyike volt a legjobb kardforgatóknak.

A legtöbben úgy tartják, mind a negyvenhét ronin öngyilkos lett uruk sírjánál, de ez nem így volt. Ugyanis a felbujtónak, a fő kolomposnak, nem engedték volna meg, hogy harakirivel visszaszerezze becsületét és kemény büntetést találtak ki neki. Hófarkasnak volt egy rosszakarója, Furufa, ki mikor meghallotta mi történt, behízelegte magát a bíróság kegyeibe és azt súgta az ítélő bírák fülébe: Hófarkas volt a buzdító, nem pedig Josio.  A bírók hittek neki. Mikor a másik negyvenhat szamuráj már végrehajtotta a harakirit, Hófarkastól elvették kardját és más büntetést adtak neki. 

Oly terhet adtak vállára, mely a legnagyobb lehetett egy ronin számára. Neki adták a vörös katanát. Ez a kard tartotta fogva a világ legfélelmetesebb oni démonját, az Akumu-Kurot. A vörös katanáról tudni kellett, hogy az erőt, mely a benne rejlő gonoszt visszatartja, a szent pecsétet ártatlanok vérével kellett  megerősíteni. Máskülönben az Akumu-Kuro elszabadul és elpusztítja a világot. A kardot elpusztítani nem lehet, ahogy elhajítani se, ez az  átok addig lesz Hófarkas felelőssége, míg a sógun máshogy nem akarja.

Hófarkas szomorúan, de becsületesen elfogadta sorsát és járta a világot ártatlan lelkek után kutatva, elfogadva sorsát, hogy ártatlan lelkek megmentéséhez más ártatlanokat kelljen lemészárolnia.

Hosszú, keserves vándorlás volt ez és Hófarkas szíve tele volt bánattal, bűntudattal. Egy napon Hófarkas találkozott egy fiatal fiúval, Mikomival. Mikomi egy magas hegyet próbált megmászni fiatal kora és gyenge végtagjai ellenére. Hófarkas megsajnálta és felsegítette a hegy tetejére.- Mesélj fiú, miért akarod megmászni ezt a hatalmas hegyet?- kérdezte tőle Hófarkas. Mikomi így felelt: Mert nem fogadtam el, hogy sohase láthatom a hegy tetejéről a házunkat. Látni akartam és tettem érte. Tudod, az én apám arra tanított, hogy kitartással bármit elérhetsz és megváltoztathatod akár az egész életedet.

Hófarkas elgondolkodott Mikomi szavain. Ha beletörődik sorsába, akkor sok ártatlant kell elpusztítania. Olyanokat is, mint ez a szegény kisfiú.  Viszont, ha kitartóan küzd és edzi testét és lelkét, talán sikerülni fog a lehetetlen is, legyőzheti az Akumu-Kurot. Hófarkas terve az volt, hogy nem ad több áldozatot a kardnak. Így az hét év múlva szabadon engedi az Akumu-Kurot. Ezt a hét évet edzéssel fogja tölteni Hófarkas és ha eljön az idő, megteszi azt, ami senkinek se sikerült: megsemmisíti a leggonoszabb oni démont. Így becsületét is visszaszerzi és a terhet se kell cipelnie soha többé.

Útnak indult, hogy hét év alatt, hét népséggel együtt eddzen és csiszolja tudását. Egy évet a szumó birkózók földjén töltött, hogy fejlődjön az egyensúly érzéke, megtanuljon még jobban dobni, gáncsolni és bírja a nála nagyobb ellenségeket is. A következő évben a nindzsákkal edzett együtt, hogy rejtőzködő képességeit, reflexeit és találékonyságát fejlessze. A harmadikat, a shaolin szerzetesek között töltötte el, kiktől rengeteg küzdőstílust tanult el. A negyedik évben, hunok oldalán harcolt, kiktől a kitartást és a fortélyt tanulta el. Az ötödik évben a  tengu-démonokkal találkozott, kik megtanították, hogyan győzhet természetfeletti lényekkel szemben. A hatodik évben, a sárkányokkal edzett, kik minden szempontból fejlesztették meglévő tudását.. Az utolsó évben pedig visszatért szamuráj gyökereihez, meditált és kardjával gyakorolt, hogy még jobb kardforgató váljék belőle. Minden tájon szívesen látták és mindenhol elsajátította az ottani harcosok tudásának legjavát.

Eltelt a hét év és a vörös katana nem kapott áldozati vért. A pecsét megsemmisült és a kard szabadjára engedte az Akuru-Kurot. Hófarkas kihívta párbajra a szörnyeteget. Az elfogadta, gondolván úgyis legyőzi ellenfelét. Hét nap és hét éjjel küzdöttek egymással. Tudásuk legjavát használták. Csapás követett csapást. A szörnyeteg karmolt, harapott és varázsolt, míg Hófarkas a tanultak segítségével hol védekezett, hol pedig támadott.  Végül, a szamuráj diadalmaskodott a szörnyeteg felett. Hófarkas legyőzte a bestiát és így senkinek nem kellett cipelnie a terhet. Az átok véget ért. 

Mesélik, hogy azóta kami, azaz szent szellem, egy Isten vált belőle és ha valahol igazságtalanság történik ő segíti át a bajon azokat, akik megérdemlik segítségét. Ő Hófarkas. Az ártatlanok védőszentje. A busidó igaz követője. Ő, a negyvenhetedik ronin.

 

Jancsi és a Jó szomszédok

 

Egyszer már meséltem nektek arról, hogy hogyan csalt tőrbe egy legényt, a Paprikás Maki Banya. Most elmesélem azt, mikor nagyon pórul járt a vén banyája!

Ez évekkel azelőtt történt, mielőtt a Maki Banya a Holdra költözött volna. Volt egy szegény kis Jancsika és neki volt egy anyja, meg egy apja. Szegények voltak, nem volt semmi vagyonuk. Ám adódott egy szerencsés alkalom, mikor a kertjük tele lett paprikával. Igaz, talán önmagában nem volt olyan laktató, de mégis csak ízletesebb volt a semminél.

Falatozni kezdtek. Hát, ahogy eszik a paprikát, egyszer csak zörgetnek, kopogtatnak. Jancsi apja kinéz. nem látja ki áll az ajtó előtt, így kinyitja résnyire. Bizony! Ott áll a rút, Paprikás Maki Banya.

- Paprikát! Ide nekem a paprikát! Ide nekem az összes paprikát!- követelőzött repedt fazék hangján.

- No még csak az kéne, hogy egy ilyen rusnya banya egye meg a paprikát, amit a Jancsi fiamnak szedtem!!- szólott Jancsi apja.

Nem is kellett több ahhoz, hogy magára haragítsa a Paprikás Maki Banyát! Az rögtön kőszoborrá változtatta Jancsika szüleit, Jancsikát pedig betette a mindent rejtő tarisznyába, s elindult vele a világ másik végibe.

Mikor hazaért, kitette Jancsikát a tarisznyából. Az sírt jó hangosan.- Fejezd be a sírást és kezdj el seperni! Különben oda adlak a Babajagának, hogy felfaljon!- rémisztgette Jancsikát a gonosz Paprikás Maki Banya. Jancsi félt, nem akart a Babajaga elemózsiája lenni, hát szorgosan  dolgozott a banyának.

Szegény Jancsika, már egy hónapja volt a banya szolgája. Takarított, főzött, fát vágott, mindent megcsinált, amit a  banya mondott neki, nehogy büntetést kapjon.  Egy hónapnyi kesernyés, szörnyű szolgaság után azonban, rámosolygott a szerencse. Ahogy egyik nap rőzsét gyűjtött, meglátott egy vörös hajú, zöld kalapos kobold féleséget, egész pontosan egy leprikónt, ki egy bödön aranyat cipelt. Tudjátok a leprikónok ír koboldok, kik a szivárvány egyik végébe rejtik az aranyukat. A kis kópé azonban nem vette észre, hogy néhány tallér leesett a földre.

Jancsi felkapta az érméket, de nem rakta el, hanem a leprikón után eredt, hogy visszaadja neki. Követte a koboldot egészen az erdő közepéig. A kobold azonban meghallotta, hogy valaki követi így mikor megérkezett a szivárványhoz, gyorsan a bokrok közé bújt! Jancsika is odaért. A szivárvány végénél megtalálta az arannyal teli bödönt.  Jancsi nem látta a koboldot, így visszatette a lehullott érméket a bödönbe. Majd sarkon fordult.

- Ahoj, te fiú!- Ugrott ki a bokorból, majd köszönt rá a fiúra a leprikón.- A legtöbb gyerkőc meglopni szokta a koboldokat, de te visszahoztad azt, mit elvesztettem. Ritka az ilyen dolog!

- Kedves uram én...úgyse tudtam volna mit kezdeni az arannyal, hisz a Paprikás Maki Banya szolgája vagyok.

- Valóban? Szegény fiú. Várj, adok neked egy érmét. Ez varázsérme!  Ha erősen szorítod és azt mondod neki, "Hahó, jó szomszédok! Jó szomszédok merre vagytok?" Akkor tündér, manó és jó sok egyéb lény fog neked segíteni, bármi is legyen a baj!

- De kedves leprikón uram...kedvességedet nem tudom mivel viszonozni.

- Nem is kell fiú! Ez jutalom, ajándék, amiért helyesen cselekedtél!- majd láss csodát, a szivárvánnyal együtt, a leprikón és a bödönnyi arany is eltűnt. Csupán az az érme maradt, mit Jancsi ajándékba kapott.

Jancsika hazaért, a banya nagyon mérges volt, megdorgálta, azzal fenyegette, hogy a fazékba kerül de Jancsikát most az egyszer, nem érdekelte. Ő csak egy dologgal törődött- az új érmével. Elalvás előtt nézegette, forgatta, majd biztos helyre tette, nehogy a rút Paprikás Maki Banya elvegye tőle.

Másnap reggel, Jancsikára komoly feladat várt. A banya megparancsolta neki, hogy takarítsa ki a félelmetes, titkos erődjét, különben ragut főz belőle! No igen, csak ez a rút banya, direkt összekoszolta az egészet, hamut öntött mindenhova, szemetet szórt minden helységbe felforgatta a szobákat. Jancsika tudta, hogy egyedül ez nem fog sikerülni, segítségre van szüksége.

Előhalászta az érmét, és mondta a varázsigét.

- Hahó jó szomszédok! Jó szomszédok merre vagytok?

- Itt vagyunk Jancsika! Itt vagyunk!- felelte néhány kedves hang.

Jancsika felnézett, hát látott egy csomó, gyönyörű szép tündérleányt. Jancsika csak ámult a szépségükön. A kis tündérek, rögtön segítettek neki, de ő maga sem volt rest, nem lustálkodott, míg a tündérek dolgoztak, Jancsika is sepert. Mikor kész lettek, Jancsika megköszönte a segítséget, majd elbúcsúztak.

Mikor hazaért a banya, már készítette a gyomrát a Jancsika-raguhoz, de látta a nagy rendet, a tisztaságot, csodálkozott, mérgelődött, de ennyiben is hagyta a dolgot.

Másnap kiküldi Jancsikát a búzamezőre és megparancsolja neki, hogy az összes búzát szántsa fel a földeken, különben ragu lesz belőle! Jancsika látta, hogy ez sem fog menni egyedül, hát előkotorászta az érmét.

- Hahó jó szomszédok! Jó szomszédok merre vagytok?

- Itt vagyunk Jancsika! Itt vagyunk!- felelte néhány kedves hang.

A semmiből előjött néhány polevik. Ezek törpetermetű lények voltak, szakállúk búzából volt s kecske lábaik voltak. No, ezek a törpék, segítettek Jancsikának betakarítani az összes búzát, s elcipelni a banya házához. Jancsi megköszönte a segítséget, majd a polevikek elmentek.

A banya ismét mérgelődik, hogy mégis hogy tudta ezt megcsinálni a Jancsika, már kezdett gyanakodni. De még nem csinált semmit.

Másnap a banya megparancsolja Jancsinak, hogy halássza ki a legnagyobb tó, minden halát, különben a vízbe folytja és ragu lesz belőle. De Jancsika már tudta, hogy mit kell tennie.

- Hahó jó szomszédok! Jó szomszédok merre vagytok?

- Itt vagyunk Jancsika! Itt vagyunk!- felelte néhány kedves hang

Hát egy csapat vízszellem jött elő a folyóból és odaadták Jancsinak az összes halat. Csakhogy jaj, ezt a banya már látta, kitudódott a titok, hogy a Jó szomszédok segítenek ennek az átkozott lurkónak!

A banya gyorsan elvette Jancsitól az érmét.

- Hahó jó szomszédok! Jó szomszédok merre vagytok?- mormolta a varázsigét a banya. De ekkor a földből megjelenik az egyik legnagyobb vörös ördög, a Fene és vele két fekete ördögfióka.

- Jó szomszédok? Miféle jó szomszédok? Hát mi nem voltunk elég jó szomszédok neked?- kérdezték mogorván az ördögfiókák, majd egymás vállára álltak és a saját seprűjével verték el a banyát. Majd szólott a Fene is.

- No te banya! Fuss, ha kedves az életed, mert ha utolérlek, megeszlek!

A banyának nem kellett kétszer mondani, futott a Fene elől, ahogy csak bírt. Jancsika nagyon örült, hogy ismét szabad lett, de észrevette, hogy az érmét elvesztette. Biztos a banyánál maradt. Szomorú volt. De legalább végre hazamehet, s nem kell többé a banyától rettegnie. Hát félretett magának egy kis halat abból, amit kifogott a vízszellemekkel és azzal elindult hazafelé.

Hát a szülei még mindig ott voltak, kővé meredve, bálványként. Jancsika megállott a két kőszobor előtt és sírni kezdett, hogy ő többet nem láthatja édes szüleit és már a jó szomszédok segítségét sem tudja kérni, hisz nincs nála az érme. De ekkor egy angyal szállt le mellé. Megölelte, megvigasztalta Jancsikát, majd lásson csodát a világ, életre keltette a szüleit.

Jancsika nem is tudta, hogyan hálálja meg az angyal tettét, de ő csak annyit mondott- Szíved mindig maradjon tiszta és áradjon belőle a szeretet! Így háláld meg.

Jancsi ezt a kérést megfogadta és azóta is tiszta szívvel boldogan él, ha meg nem halt.

 

süti beállítások módosítása