Ez az eset réges-régen történt, mikor még csak tavak és folyók léteztek, sós vizű tengerek és óceánok sehol se voltak. Tudjátok,  minden hegy egykoron vulkán volt. Ám a vulkánok veszélyesek voltak, így az óriások hegyekké faragták őket, hogy senkinek se essék baja miattuk. A leghíresebb hegyfaragó óriás nem volt más, mint Hegyfaragó Rotozop.

Hegyfaragó Rotozop, volt a legtehetségesebb hegyfaragó, minden óriás között. Ő faragta ki az Északi-középhegységet, a Dunántúli-középhegységet, az Alpokot, sőt még a Mount Everestet és az Amfiteátrum-hegyet is! Azt is beszélik, hogy a legendás, mesebeli Üveghegyet is ő faragta ki. Ő faragta ki a legszebb hegyeket kerek e világon. Csakhogy éppen barátja nem volt. Az emberek féltek az óriástoktól, a többi óriás pedig féltékeny volt a tehetségére. 

Egyik napon Rotozop elégedetten, ugyanakkor fáradtan bandukolt haza a munkából, mikor is füle különös, gyönyörű hangra lett figyelmes. Csodálatos zene szólt valahonnan, olyasféle, amit azelőtt sose hallott. Megbabonázva követte a hangot, ami egyre erősödött.  Hosszú út után, megtalálta a zene forrását. Egy kislány játszott hegedűjén, egy kastély egyik tornyának százegyedik ablakán. - Gyönyörű ez a muzsika- szólalt meg szelíden az óriás. A lány először megijedt tőle.

- Jaj, kérlek óriás ne bánts engem!

- Miért akarnám bántani azt, ki ilyen gyönyörű zenével ajándékozza meg a világot? Tetszett a muzsikád.

- Köszönöm. Tényleg tetszett?

- Nagyon is! Nagy gond lenne, ha esetleg... hallgatnám még a játékodat? Oly csodálatosan bánsz a hegedűddel!

- Hűha, még soha se lelkesedett ennyire a zeném iránt!. Sőt! Itt a kastélyban sokan már unják is ahogy gyakorlok. A nevem egyébként Blanka. És a tiéd?

- Az enyém, Rotozop.

Azon az estén Rotozop és Blanka örök barátságot kötöttek. Onnantól kezdve az óriás, munkája után, elment a kastélyhoz és hallgatta Blanka hegedűjét. Utána beszélgettek, nevettek, s végül búcsút intettek egymásnak. Így ment ez hosszú évekig, még akkor is, mikor Blanka már nem kis hercegnő, hanem királynő volt. Végig nézte Rotozop, ahogy Blanka felnőtt, átvette a trónt és mikor anya lett belőle.

Évek teltek el, hegyek ezreit faragta ki az óriás és Blanka a világ minden nótáját eljátszotta. De az embereket jobban megviseli az idő múlása, mint az óriásokat. Rotozop szemében Blanka mindig is egy gyönyörű fiatal nő maradt, de haja már beőszült, arcán pedig ráncok jelezték az idő múlását. Egyik este, egy csillagos de fagyos estén, Blanka csak szomorú dalokat játszott.- Miért vagy ilyen szomorú? Miért csak bús dalokat játszol ma? Bánt valami?- kérdezte Rotozop. A királynő mosolyogva annyit felelt: Holnap már nem leszek szomorú. Rotozop nagyon furcsállta ezt, de nem szólt semmit.

Másnap arra ment a munka után, amerre szokott. De nem hallott hegedűszót.- Jó fele megyek? Eltévedtem volna? Vagy csak eltört a hegedű? Lehet az egyik húr szakadt el?- Tette fel magában ezeket a kérdéseket Hegyfaragó Rotozop. Mikor odaért, az ablakban nem Blanka fogadta, hanem az ő lánya, Bianka. Ruhája fekete volt. Arcán gyász jelei voltak, szemében könnycseppek tükröződtek.- Mi történt Bianka? Hol az anyád? Tán elfelejtette, hogy ma is találkozunk? - kérdezte Rotozop. De a lány, nem várt feleletet adott az óriásnak.- Jaj kedves óriás, anyám régóta beteg volt, csak nem akarta terhelni hatalmas szívedet ekkora teherrel. Tegnap este, végleg álomra hajtotta fejét. Meghalt.

Az óriás a bánattól nem tudott mit mondani. Elszaladt, mielőtt bárki sírni látná. Elment olyan helyre, ahol senki se láthatja gyászát. Kiért a pusztaságba, hol háromszor dühből a Földbe verte hegyfaragó csáklyáját, majd térdre rogyott és zokogott. Csak zokogott három éven át. Így gyászolta meg barátját az óriás. Az egyetlen barátját.

De Rotozop, bár nem tudott róla, gyászában is adott a Földnek. Sok delfin, cápa, sellő és miegymás lehet hálás neki. Mert az Ő sós könnyeiből születtek a tengerek és óceánok. A tengervíz pedig attól ihatatlan, hogy benne van egy szelíd óriás minden bánata.