Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy afrikai törzs. Ennek az afrikai törzsnek, volt egy erős bajnoka, akit Chikarának hívtak.

Chikara, mikor mind halászatban, vadászatban, futásban, birkózásban célba dobásban és minden másban legyőzte az összes barátját és ismerősét a faluban, más törzsek bajnokait hívta ki. De Chikara még csak méltó ellenfelet sem talált. A többi törzs bajnokait mindenben könnyedén legyőzte.

A nagy szárazság idejére (mely minden évben egyszer volt esedékes) Chikara megismerte és legyőzte az összes bajnokot. Boldog volt egyfelől, hisz ő volt az emberiség megkérdőjelezhetetlen bajnoka. A legerősebb, leggyorsabb, legtehetségesebb ember a világon. Ugyanakkor nem volt így már semmi kihívás az életében. Ettől elkezdett unatkozni és mérhetetlenül szomorú volt. „Jaj, most mit csináljak?” sopánkodott egy kora reggel. „Az emberek közül mindenkit legyőztem. Az Istenek és szellemek pedig biztos nem vennének komolyan, és nem fogadnák el a kihívásomat. Amúgy se lennék rá méltó. De valami cél csak kellene nekem! Mit tegyek, mit, tegyek, mit tegyek?” Így sopánkodott és közben gondolkozott órákig.  Aztán elrepült a feje fölött egy madár, amitől eszébe jutott valami. „Megvan! Az állatvilág! Hát az állatvilág bajnokait nem hívtam még ki, egyetlen egy próbára sem! Hát mire várjak még? Uzsgyi, kihívni őket!” Még aznap este kihívta az őserdő és a szavanna összes állatát.

Az összeset, kivéve egyet, mert azt nem vette komolyan. Ez volt a bolhák bajnoka, Bolha Bubi.

Bolha Bubi barátai sorba jöttek dicsekedni, hogy elmeséljék ki hívta ki őket ilyen-meg olyan versenyekre. Jött Leo az oroszlánok bajnoka, Kongó a gorilla és mindenféle állatoknak a bajnokai jöttek dicsekedni Bolha Bubihoz.

Bubi csak várt és várt de sem maga Chikara, sem pedig valami hírnökféle nem jött párbajt kérni tőle. „Ez nincs rendjén!” Pufogott a bolha otthonában. „Én vagyok minden bolhagyerek példaképe! Én vagyok a bolhák bajnoka! Micsoda arcátlan dolog, hogy pont engem nem hívott ki párbajra ez a Csipava vagy mi a neve! Megkeresem és megleckéztetem!”.

A kis bolha elindult megkeresni Chikarát. Nem volt nehéz dolga, mivel Chikarának volt egy dobos barátja, Tam-Tam Dum-Dum, aki mindig dobolt, mikor Chikara legyőzött egy bajnokot. Ennek a dobnak jellegzetes és különleges hangja volt. Így ahonnan hallotta a dobot, arra ugrált a kis bolha.

Bolha Bubi odaért Chikarához. „Hé te óriás!” szólalt meg a kis bolha. Chikara először azt se tudta hova nézzen. Aztán a földön észrevette Bolha Bubit. „Mit képzelsz magadról, hogy az állatvilág minden bajnokát kihívod, csak pont engem nem?” Chikara ezen nevetett. „Majd pont te, te tudnál engem legyőzni, bármiben? Mitugrász! Nesze!” Chikara próbálta eltaposni, de a bolha időben félre ugrott majd rá Chikara lábára.

A kis bolha össze-vissza csípte Chikara lábát, majd átugrált a másik lábára is. Jobb lábról bal lábra ugrott, bal lábról jobb lábra. Chikara viszont nem mert se vakarózni, se odacsapni, nehogy bárki is megtudja, hogy egy ilyen kicsi bolhát nem tudott eltaposni az, aki az emberek (és most már az állatok) legnagyobb bajnoka. Próbálta jobbra-balra lépésekkel és furcsa mozdulatokkal lerázni magáról a bolhát.

Tam-Tam Dum-Dum, mivel azt hitte barátja győzelmi táncot jár, megpróbált a tánc ritmusa után dobolni. Chikara mozgása és Tam-Tam Dum-Dum dobolása a többi Chikara győzelmeire kíváncsi nézőnek is megtetszett. Elkezdték tehát utánozni Chikarát, és néhányan szöveget is kántáltak a dob ritmusára.

A mulatságra felfigyeltek az Istenek is. Nagyon megtetszett nekik a tánc, a dob és a bennszülöttek éneke. Nekik is kedvük lett volna táncolni. Igen ám, csak nem akarták táncukkal agyon taposni az embereket és az állatokat. De mivel kellett nekik is padló, hogy tudjanak min táncolni, ezért az égre terítettek pár felhőt padlószőnyeg gyanánt.

És ahogy az Istenek táncolni kezdtek a felhőkön, úgy esett az eső a földre.

Így Chikarának, a dühös kis Bolha Bubinak és Tam-Tam Dum-Dumnak köszönhetően, a szárazságnak abban az évben, hamarabb lett vége. És azóta táncolnak dobszóra a bennszülöttek.