Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovácsmester, akit három gyermekkel áldott meg az ég. Két fiúval és egy kislánnyal. Utóbbit, Zsófinak hívták. Róla szól a mi mesénk is.

A legények apjuk nyomdokaiba akartak lépni. Ők is kiváló kovácsmesterek szerettek volna lenni. De a Zsófika? Hát a Zsófi az huszár akart lenni! Bolondság mi? De ő bezony, huszár akart lenni,  karddal, lóval, szép egyenruhával. Segíteni akart másoknak  katonaként.

- Ezt a szamárságot!- mondta mindig az apja.- Még hogy huszárleány? Ha a két erős fiamat nem adtam katonának, akkor majd pont a törékeny kicsi lányomat fogom odaadni, mi? Még egyszer meghallom ezt a lehetetlenséget, kiporolom a feneked!- Hát, Zsófika nem tudta magát megtagadni, úgyhogy szegény elég gyakran lett elfenekelve.

Akadt a faluban egy öreg bölcs veterán, ki ifjú korában huszártiszt volt maga is. No a fülébe jutott, hogy a Zsófika is huszár akar lenni. Először csak kuncogott rajta, mert úgy volt vele, nagy korára kinövi.  De aztán, amikor Zsófika már nagyobbacska volt, de még messze volt a felnőtt kortól, akkor az látta, ahogy Zsófi a testvéreivel kardosat játszik. Olykor pedig látta lovagolni is. Mind a karddal, mind a paripával, meglepően jól bánt fruska létére. Sőt! Jobban értett hozzájuk, mint a két bátyja! És ez bezony, szöget ütött a huszár fejében. - Talán, ez a Zsófika nem is lenne olyan rossz huszár. Huszárleány valóban ritkább, mint a huszárlegény, no de miért is ne lehetne jó huszár e lányból?- morfondírozott a huszár.

Egy nap Zsófi összegyűjtötte minden bátorságát és megkérte az öreget tanítsa. Az először nemet akart mondani az apja miatt, de végül arra jutott kár lenne egy ilyen isten adta tehetséget veszni hagyni. Kitanítja a mesterségre!  

Telt és múlt az idő, Zsófiból pedig igazi nő, s egyben huszárleány lett. Persze az apja, utóbbiról mit sem sejtett.

De engedjétek meg, hogy elkezdjek egy másik történetet is. Az ország másik végében lakott a király, annak egy tizennyolc esztendős fia és egy tizenöt esztendős lánya. Utóbbinak épp születésnapja volt. Nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletére.

Ám jaj, hát a mocsári sárkányt nem hívta el senki! Be is tört a palotába, bosszúsan, hörögve, morogva, fekete iszapos testével. Olyan volt, mint egy eleven mocsár, aminek krokodil szerű teste van!- Nem hívtál meg király Uram, ezért éjfélkor fogom és elviszem a lányodat! Soha többé nem láthatod!- Mondta őrjöngve a fenevad és mire a király fia kiránthatta volna kardját, már el is tűnt a gonosz mocsári sárkány. Hát nagyon nekiállt a búslakodásnak a király, hisz állíthatott az bármilyen csapdát, tehetett bármennyi őrt a lánya ajtaja elé, a mocsári sárkányt az nem állítja meg.- Ne búsuljon édesapám! Nekem van egy ötletem, hogy csaljuk tőrbe a mocsári sárkányt! Ha megborotválkozom és női ruhát hordok, akkor egészen olyan leszek, mint a húgom. A sárkány szeme rossz, tehát ennyi is elég, hogy megtévesszük. Erre az estére szobát cserélünk, a kardomat a húgocskám szoknyájába rejtem és mikor itt megérkezik a szörnyeteg, levágom a fenevad fejét!- A király, nagyon megörült, hogy ilyen okos fia van neki. Este, megberetválkozott, felvett egy női ruhát és szobát cserélt a testvérével. Csak ez a szeleburdi királyfi, hát nem elfelejtette a legfontosabb dolgot? Nem rakta el a kardját! Így mikor jött a sárkány, bár a hercegnőt nem vitte el, de a herceget csak elrabolta.

A király nagyon megijedt, hogy jaj a mocsári sárkány meg fogja enni az ő fiát! S ha rájön a turpisságra még a lányáért is visszajön! Gondolkodott mit tegyen. A király megvolt arról győződve, hogy nincsen legény, ki elég ügyes kardvívó ahhoz, hogy a mocsári sárkányt legyőzze. Hiszen az seregeket is képes volt elpusztítani! De az is eszébe jutott, hogyha esetleg tévedne s akadna egy legény aki képes ilyesmire, arra most van szükség! Így meghirdette a királyság első kardvívó bajnokságát. Hát ez a hír egy levélben, eljutott Zsófi mesteréhez is, aki azt mondta: No eljött a nap Zsófika! A nap, mikor megmutathatod a királynak milyen ügyes vagy! 

Zsófika készülődött az indulásra. Az apja meglátta.- Hová mész édes lányom?- kérdezte. Zsófika gondolkodott. Nem akart hazudni az apjának, de tudta, bajba kerül ha az őszintét mondja el. Így azt felelte: A király rendez egy nagy kardvívó bajnokságot! Mivel apám uram megtiltottad, hogy én magam is katonaleány legyek, úgy döntöttem elmegyek s megnézem a versenyző legényeket, hát ha találok magamnak férjet. Tudja, legalább a férjuram legyen katona, ha már én nem lehetek az! - Az apja hümmögött, morgott, gondolkodott. De elhitte neki így elengedte. 

Zsófika elindult a mesterhez, aki a nagy napra három meglepetéssel készült a leánynak. Egy gyönyörű fehér paripával, egy díszes egyenruhával, s neki adta azt a kardot, mely az ő oldalán díszelgett még a nagy csatákban. Zsófika nagyon meghatódott. Ekkor lett ő csak igazán Zsófi huszár.

Útra keltek hát. Félnap vándorlás után megérkeztek a király udvarába. A katonák nem hittek a szemüknek mikor meglátták Zsófi huszárt. Álmélkodtak, bámultak. No, a bajvívó versenyre jöttek mindenféle legények. Huszárok, lovagok. Sőt! Messzi földről szamurájfélék is érkeztek. De Zsófi huszár, mindegyikkel megvívott. Helytállott ügyesen, s legyőzte mind a legényeket. A király csak tátott szájjal bámult. Hát ő ilyen csudát még életében nem látott! Hívatta is magához a lányt s gyorsan elmondta neki, miért is rendezte a viadalt. Így a király Zsófi huszárt kérte meg, mentse meg a fiát a gonosz mocsári sárkánytól. 

Nosza, nem kellett kétszer megkérnie a királynak Zsófi huszárt, indult az magától. Csak hát, útközben jutott eszébe, hogy fogalma sincs arról, merre keresse a mocsári sárkányt. Megkérdezett hát más torzonborzokat, hátha ők tudják. De biz azok se tudták, mert az a sárkány olyannyira mogorva volt, hogy a többi szörnyeteg se szerette. De ahogy ment, talált egy mély gödröt. S abból próbált kimászni egy busó szerű valami- Segítség! nem tudok kimenni!- üvöltötte. Zsófi huszár leszállott fehér paripájáról, lenyújtotta kardját, abba megkapaszkodott a busószerű idegen, s felhúzta. A gyapjas teremtmény igazán hálás volt neki. Hálából el is mondta neki, hogy kit keres, azt hol találja!

- Ha a mocsári sárkányt keresed Zsófi huszár,  indulj el a két Grimm ösvényén, vágj át a Seuss erdőn, vágtass végig a Csukás folyón a lovaddal s annak a végiben mászd meg az Andersen hegyet. Ha látod már az Üveghegy tetejét, de még messze-messze van tőled, jó úton jársz. Na, arrafelé keresd a mocsarat!- Zsófi huszár megköszönte, útnak indult.

Elindult a két Grimm ösvényén, majd átvágott a Seuss erdőn, átvágtatott lovával a Csukás folyón és végül megmászta az Andersen hegyet. Annak a tetejéről látta már az Üveghegy csúcsát. Sőt! Látta  a mocsarat is.

A sárkány időközben hazaért mocsári búvóhelyére. Nézegette a herceget, s rájött, hogy belőle tréfát űztek. De aztán úgy gondolta, mindegy, ha asszony nincs is legalább kondérba való akad.

Na de ekkor hallani a Zsófi huszár hangját- Hé te sárkány! Mutasd a rusnya fejedet!- Hí de megharagudott ezekre a szavakra a sárkány! Olyan dühösen támad a Zsófira, éppen hogy túléli. Birokra keltek! Zsófi hiába forgatta jól a kardot, a sárkánynak nagyon kemény volt a bőre, megsebesíteni is alig tudta. De a Zsófi észrevette, hogy van egy puha pont a sárkány hasán. Ha abba beletudja döfni kardját, legyőzheti a szörnyet.

De a sárkány folyton támadott, a Zsófi meg így nem tudott gondolkodni. Jobb ötlet nem jutott eszébe, hát felfedte a keblét, hogy zavarba  hozza a sárkányt. Hát a sárkány sok szép keblet látott már életében, de annyira meglepődött, hogy belepirult a látványba és gyorsan eltakarta a szemét. Az alkalmat, Zsófi kihasználta és pocakon szúrta a bestiát. A sárkány vére, mely olyan volt, mint a fekete kátrány, elkezdett folyni. Csak folyt és folyt. De nem meghalt, hanem zsugorodott és zsugorodott, ahogy folyt ki a vére. A végére olyan pici lett, mint egy kisegér. Szégyenkezve és sikítva futott el az egérnagyságú sárkány, futott ahogy csak bírt, nehogy  Zsófi huszár eltapossa.

Zsófi visszaöltözik, majd bemegy a barlangba. Ott pirog a herceg, mert, mégis csak női ruhában van.

- Ejnye kedves megmentőm...mielőtt félreértenéd, én nem hercegnő vagyok ám. Hosszú története van ennek a gúnyának...

- Tudom én azt te herceg! No de nézzél meg jobban! Ne tévesszen meg a csodaszép egyenruhám. Hát én biz' leány vagyok!

Hát így esett, hogy Zsófi huszár mentette meg a herceget. És amint hazaértek össze is házasodtak. Az esküvőre és a lakodalomra természetesen Zsófika apja is hivatalos volt.- Éljen Zsófi huszár!- kiáltozták az emberek. A kovács nem értette ezt, de a király töviről-hegyire elmesélt neki mindent. De pipa lett az öreg! De végül nem fenekelte el a Zsófikát, hisz olyan boldog volt, hogy jó volt ránézni az orcájára.

A herceg és  Zsófi összeházasodott és boldogan éltek, míg meg nem haltak...vagy amíg el nem fenekelte őket az öreg kovács.