Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vámpír. Ez a vámpír olyan volt, mint ahogy a rém históriákban mesélnek róluk. Külleme erőt és örök ifjúságot sugárzott. Vonzó volt a hölgyek számára ura, volt a fekete mágiának és az árnyéka önálló életet élt. De csakis éjjel merészkedett ki kastélyából, nem volt tükörképe és mások vérét itta, hogy ő élhessen.

Ám egyik este történt, hogy a vámpír súlyosan megsérült, mikor denevérnek álcázva szabadon repült az éjszakában. Tudni kell, hogy eme alakjában sokkal sebezhetőbb volt. Egy dühödt bagoly támadt rá, senki se tudja miért. Oly hirtelen történt minden, hogy nem is tudta volna kivédeni a csapást. A súlyos sebek miatt visszaváltozott eredeti alakjába, de a sebek nem tűntek el és ebben a formájában is fájdalmasak voltak. Tett a vámpír pár lépést, majd a fájdalomtól elájult.

Amikor a vámpír felébredt, egy szerény vityillóban találta magát. Egy arra járó parasztfiú mentette meg életét. Ő fektette tulajdon ágyába, ápolta sebeit. - Talán nem tudod ki vagyok?- kérdezte a vámpír.- Dehogynem. Tudom, te vagy a vámpír, kitől retteg az egész falu. Viszont az életet mindenki megérdemli. legyen akármilyen is.- A vámpír ledöbbent. Nem számított rá, hogy egy ember megmenti majd az életét minden szörnyűséges hír ellenére is.  A gróf, mikor jobban lett, arannyal köszönte meg a parasztfiú fáradalmait. Majd elindult vadászni.  Azonban, most hogy látta az emberek jobbik arcát is, már nem akart a vérükön élősködni. Mindegyikben a szegény parasztfiút látta, aki megmentette az életét. Így fogadalmat tett. Megfogadta, hogy ezentúl többé nem iszik emberi vért!

A vámpír így is tett. Azonban pár hónap után úgy érezte üres az élete. Próbálta művészettel, mágiával, tudománnyal és játékokkal kitölteni a sötétséget, de semmi se használt. A vámpír sokat töprengett, hogy mi is hiányzik az életéből. Hiszen mindene megvan. Vagyon, hatalom, örök élet. Mi mást kívánhat még bárki e Földön?

Aztán rájött, hogy mióta is van ez az üresség az ő szívében. Mióta lemondott az emberi vérről. Nem is a vér hiányzott neki, nem az íze, vagy az illata. Hanem a vadászat izgalma. A küzdelem. Ugyanakkor az emberekre már nem tudott prédaként tekinteni és nem is nagyon akarta megszegni saját magának tett ígéretét. A vámpír gondolkodott, hogy mit tegyen, de sokáig semmi ötlete nem támadt. Egyik teliholdas estén azonban eszébe jutott egy apróság- Ha emberre nem is, más két lábon járóra csak vadászhatok! Biztos akad valami teremtmény az elvarázsolt erdőben.- És elindult a telihold fényénél az árnyékok hercege, hogy új áldozatra találjon.

A vámpír átkutatott minden zugot a mágikus erdőben. Fáról-fára, kőről-kőre, cserjéről-cserjére járta azt a misztikus helyet. De semmit nem talált. Mikor már épp feladta volna, egy gyönyörű, lágy dalra lett figyelmes. Követte a hangot, gondolván friss prédára lel.

Az út végén egy tóra talált, ahol egy fiatal tündér pihent éppen.- Mily kecses, finom falat. Jó lesz ez vacsorára!- Mondta mohó mosollyal a száján az árnyékok hercege. Mögé osont, szépen, lassan, halkan. Már épp készült elharapni a torkát, mikor  a tündér hirtelen megfordult és megszeppenve a szemébe nézett.

Ahogy nézte a tündér tiszta kék szemét, az a furcsa sötétség eltűnt a vámpír szívéből és egy fura, meleg, eddig ismeretlen de jó érzés vette át a helyét. A lány, a puszta tekintetével elbűvölte a vámpírt, pont úgy ahogy ő a halandó lányokat szokta. - Meg akarsz harapni?- kérdezte rémülten a tündér, aki csak babonázva nézte a vámpírt, pedig tudta, hogy jobb lenne futni.- Nem. Feltéve, ha megosztod velem bájos társaságod.- mondta az árnyék herceg mosolyogva, a tündér pedig megkönnyebbülten kacagott. Fura dolog volt köztük, mit egyik teremtmény sem tapasztalt azelőtt. 

Minden éjszaka ugyanannál a tónál találkoztak és beszélgettek. Ahogy beszélgettek, egyre jobban megszerették egymást. Egyszer csak megtörtént az első csók és rájöttek: ez az ismeretlen kellemes érzés nem más, mint a szerelem.

A vámpír a kastélyába vitte a szép tündért, hol megkérte a kezét. A tündér igent mondott. Azóta is boldogan élnek és százévente egyszer visszatérnek a tóhoz, ahol először találkoztak. Alexander és Nora (mert így hívták őket) a varázslények között is csodának számítottak. Hisz nem mindennapos párost alkottak ők ketten. De szerelmük, de amilyen hihetetlen a szerelmük, pont olyan tiszta, őszinte, erős és kitartó. 

És mikor eljött az idő, egy fiúk született. Mivel nem tudtak megegyezni, mi legyen a csöppség neve, mindkettejüktől kapott egy-egy nevet. Így lett a fiú neve: Pán Péter.