Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szabólegény, ki magányosan éldegélt egy kis falucskában. Ennek a szabólegénynek csodálatos orgánuma volt. Valahányszor beszélni kezdett, az embereknek tátva maradt a szája, olyan szép hangja volt!

Viszont annak ellenére, hogy ilyen szépen beszélt és remek szabólegény volt, nem volt valami sok munkája. Ahogy teltek múltak az évek, a cimborák is és a rokonok is mind más faluba, vagy városba költöztek. Szétszéledtek.  Mit volt mit tenni, a szabólegényt nem kötötte a falujához se család, se komák, se szerelem, de még pénz sem, hát nem volt oka maradásra, úgy döntött világot lát. Fogta a legszebb kalapját, csomagolt néhány hamuban sült pogácsát, felvette ballonkabátját és útnak indult szerencsét próbálni. Ment, ment, mendegélt a szabólegény. Egyszer csak ugatást hall a messzeségből. Elkezdi követni a hangot, hát talál egy szép magyar vizslát, aki egy szépséges ház előtt ugat.

- Adjon isten kedves Uram- ugatta a kutya. A szabó igencsak meglepődött, hisz ki hallott már vizslát beszélni?

- Adjon isten jó vizslám! - köszönt vissza a szabólegény.- Kié ez a szépséges házikó? A gazdádé talán?

- Nincsen nékem gazdám, egyedül éldegélek itt az erdő szélén. Ez a ház az enyém, én építettem, ha hiszed, ha nem!

- Érdekes. Kedves vizslám, nincs-e szükséged szolgálóra? Ugyan szabólegény vagyok, de bármi más munkát elvégzek a ház körül, ha azt megfizeted.

- No te legény, ha tudsz egy olyan mesét, mi megríkatja eb szívemet, megfizetlek szolgálómnak.

- Egyszer volt, hol nem volt...-kezdett mesélni a szabólegény. A vizsla figyelt, tátva maradt a szája. Bársonyos mély hangja megnyugtatta, a mese maga megríkatta a kutyát.

- No te szabólegény, maradj itt, maradj itt!- kérlelte a kutya. A legény nagyon megörült, hogyne örült volna.

Innentől a legény, dolgozott a vizslának. Néha főznie, néha pedig fát vágnia, de a vizsla nem ezért tartotta meg ám a szabólegényt. Hanem azért, hogy minden este meséljen neki, míg ő álomra hatja a fejét.

Szorgosan szolgált a szabólegény, három héten keresztül, kapta is a garast és a dicséretet minden nap. De a harmadik hét utolsó napján, a harmadik órában, hazajött a vizsla a szokásos macskakergetésből, majd azt mondja a szabólegénynek:

- Kedves szabó, jól végzed a dolgod és segítőkezed bizony kéne a házamnál, de olyan jó ember vagy, hogy azt szeretném, ha neked minél jobb lenne. Van ugyanis az erdő közepén egy bagoly, az állatok orvosa, ki sokkal jobban meg tudná hálálni a szolgálataidat! Meséltem is neki rólad! Menj az erdő közepibe, ott a legmagasabb fának üvöltsd: hahó-hahó! És kikukucskál a bagoly.

A legény megköszönte, útnak indult, majd mikor megtalálta a legmagasabb fát, rögtön rázendített: Hahó!-Hahó!

Hát kidugta a fejét egy odúból egy bagoly. Körbe nézett, majd aztán le, de nem volt rajta a szemüvege, hát nem látta, hogy ki az.

- Huhú, huhú, ki ébreszti fel ilyen korán az erdő baglyát? Beteg lett a harcsa, netán a mókus?

- Dehogy is kedves bagoly, én a szabólegény vagyok, kiről a vizslától hallottál.

- Ó igen! huhú!- majd a bagoly lerepült hozzá.- Na te szabólegény, ha tudsz egy olyan mesét, mely megnevetett, szolgálómmá fogadlak.

- Hol volt, hol nem volt....- kezd bele a mesélésbe a szabólegény. A bagoly figyel rá, hangja elvarázsolja, majd felnevet.

- Maradj itt szabólegény, maradj itt!- mondta kedvesen a bagoly. Hát mit volt mit tenni? A legény, maradt.

A legény szorgosan, becsülettel szolgált a bagolynál három hónapon át. De ahogy a vizsla, úgy a bagoly is adott néha szabónak való feladatot, meg néha vágott fát, megfőzte az ebédet, de ami miatt tényleg magához fogadta a legényt, hogy minden nap meséljen neki.

De mikor eltelt  három hónap, az utolsó nap harmadik órájában, mikor is épp a sánta kis gidától jött haza a bagoly, azt mondja a legénynek:

- Kedves szabó, jól végzed a dolgod és segítőkezed bizony kéne a házamnál, de olyan jó ember vagy, hogy azt szeretném, ha neked minél jobb lenne. Van ugyanis az erdő túl szélén egy magányos, idős bácsika, kit úgy hívnak Péter bátyám. Ennek az embernek nagyobb szüksége van a szolgálatodra és jobban is megtudná hálálni néked! Meséltem is neki rólad! Indulj el hozzá!

A szabólegény megköszönte, felvette ballonkabátját és indult is Péter bátyámhoz. No, háromnapi keresgélés után, a szabólegény ráakadt az öreg remetére. Ráköszön, Péter bátyám viszonozza, majd a szabólegény elkezdi mondani ki ő, honnan jött és miért jött el Péter bátyámhoz.

- Hallod-é szabólegény? Ha tudsz olyan mesét, ami egyszer megríkat, máskor megnevettet, hát akkor szolgálómmá fogadlak!

- Hol volt, hol nem volt...- kezdi mesélni bársonyos hangján a szabólegény. Péter bátyám egyszer majd sírva fakad, másszor meg hangosan hahotázik.

-Maradj itt szabólegény, maradj itt!- mondja nyájasan Péter bátyám. Hát a szabólegényt se kellett tovább győzködni, ott maradt szolgálni.

No de Péter bátyám is amúgy volt, ahogy a vizsla, meg a bagoly! A legény szolgált szorgosan, mint szabó, néha főzött, néha fát aprított, de nem ezekért, hanem a gyönyörű mesékért marasztalta a szabólegényt.

Telt és múlt az idő. Három esztendő telt el, a legény hűséggel, becsülettel szolgált. Jó sorsa volt, panaszra nem volt oka. De mikor eltelik a három esztendő, az utolsó nap harmadik órájában, feléjük jár egy bábos egy csacsi húzta szekérrel. A szekér, tele van törött bábokkal és sír az öreg bábos. Hát a szabólegény rögtön odamegy hozzá.

- Ki vagy te idegen? És miért sírsz ilyen keservesen?

- Jaj édes komám, ha tudnád te az én bajomat...Engem Henriknek hívnak. A királyságban, ahonnét jöttem, bábmester voltam. Szórakoztattam a gyerekeket napkeltétől-napnyugtáig. De hallod komám, a királyunk egyik napról a másikra súlyos álmatlanságban szenvedett. Nem tudott aludni, ha mégis sikerült neki, akkor vagy rémálmok gyötörték, vagy olyan éberen aludt, hogy a legkisebb zajra is felébredt. A király a kialvatlanságtól goromba lett és gonosz, tán meg is bolondult, megkelefetyült és sorra halmozta az ostobábbnál ostobább gonosz parancsokat. Egy híján elpusztította minden bábomat, majd száműzött a királyságból, mert mosolyt csaltam országunk gyermekeinek arcára.

- Egyet se búsulj komám! Elkéredzkedem uramtól és meglásd, megoldom a király, s vele az ország gondját!- mondta a szabólegény. Elment hát gazdájához és meséli mi történt.

- Rajta hát, kelj útra fiú! Járj sikerrel.- mondta Péter bátyám. Könnyes búcsút vettek, majd Henrik, mutatta az utat a szabólegénynek.

Csak megérkeztek a királyságba, a szabólegény elindult a palota felé. Mikor az őrségnek mesélte miért jött, hát egyet se gondolkodtak az őrök, beengedték, mert már nekik is sok volt, ami sok volt. A király elébe megy. Köszön neki, de válaszként, félig halandzsát, félig meg bántalmakat mond a király. Gúnyolódott, szitkozódott, gorombáskodott és halállal fenyegette a szabólegényt. De ezt a szabó, mind elengedte a füle mellett és rázendített: Hol volt, hol nem volt... Ahogy mesélt a legény, a király egyre halkabb lett, végül elnémult és álomra hajtotta fejét, mert annyira szépen mesélt a szabólegény.

A király három napon át csak aludt, s mikor felkelt, kipihent volt és kedves, újra régi önmaga volt. Visszavonta a sok ostoba törvényt, mit betegen hozott, hazahívott mindenkit, kit jogtalanul elkergetett és nagy ünnepséget rendezett a szabólegénynek.  

- Édes szabólegény, halld a szavaimat! Én királynak már öreg vagyok, betegségem is jól bizonyította ezt, nincs se fiam, se lányom kire hagyhatnám az országot, így hát azt mondom, légy te ennek az országnak a királya.

A Szabólegény először szerénységből vissza akarta utasítani, de aztán csak meggyőzte a király. Így lett a szabólegény, Meseország legcsodálatosabb királya. Nagyapja helyett nagyapja volt az egész országnak.

Az ország lakói pedig ma is boldogan zengik nevét dicső királyuknak, a szabólegénynek, Gyula királynak. Gyula király, még ma is boldogan mesélne országának, ha meg nem halt volna.

Szabó Gyula emlékére